8. Rész

Hidegebb a szellő, hidegebb a víz

Hűvösebb a világ, hidegebb a szív

Hidegebb az étel, másmilyen az íz

A holnap melegében, csak abban bízz!

Laney

-Képzeld, Aaron mesélte, hogy befagyott a tó, itt nem messze. És azt mondta mehetnénk korcsolyázni. Neked lenne kedved Emi?

-Korizni? Bármikor!

-Jó neked, hogy te tudsz!

-Nem nehéz, te is meg tudod tanulni. Úgy is kaptál Mikulásra korcsolyát. Most kipróbálhatod, méghozzá Aaron-nal.

-Hiába emelgeted a szemöldököd, nem lesz semmi.

-Oké, te tudod. Akkor más téma. Jön még valaki korizni?

-Csak nem Brian-re gondolsz? –húzogattam most én a szemöldököm.

-Talán.

-Jön. Ez tuti. Ha nem, én rángatom el. De Aaron mondta, hogy jönni fog. Ha megtudja, hogy te is jössz, akkor ő fog oda érni a leghamarabb.

-És malacok potyognak az égből hó helyett. Túl élénk a fantáziád Laney.

-Vagy csak reális vagyok. –vigyorogtam rá.

-Persze-persze.

Nem szerettem Emi kishitűségét. Nem hitte el, hogy tetszhet Brian-nek. Pedig én tudom, hogy igen. Aaron mesélte egyszer. De hiába mondom Emi-nek, hogy Brian-nek tetszik, sose fogadja el. És Brian is egy nyuszi, mert hogy van az, hogy bejön neki az én barátnőm, mégse tesz semmit? Remélem Aaron-t meg őt noszogatja, hogy legyen férfi.

De őszintén szólva ott ültünk mit ketten Emi-vel, reményvesztetten, hogy valaha is ránk talál az igazi. Vagyis hiába talál ránk, ha egyszer nem meri megmondani. Egyelőre csak Hayley-nek jött össze a dolog. Bizony, ő már 1 hónapja él boldog kapcsolatban Matt-el. Egy koncerten akadtak össze és beindult a kémia. De mielőtt bárki azt hinné nem voltunk féltékenyek Hayley-re. Ó, kisebb gondunk is nagyobb volt annál mint hogy ennek az alantas érzésnek hódoljunk. Mindenki drukkolt a másiknak és reménykedett, hogy egyszer neki is eljön a nagy pillanata. A féltékenység a népszerű lányok hóbortja. Maradjon is az övék, én nem bánom.

-Na jó, akkor ma este 6-kor a tónál találkozunk!

-Ott leszek. Amúgy Nick is jön?

-Nem, ő most nem tud. Elutazik a nagyszüleihez Windsor-ba.

-Értem. Akkor, szia!

-Szia! –majd Emivel elváltunk az iskola előtt és mindketten mentünk haza. Kár, hogy pont ellentétes irányban lakunk.

*

Laney

Lefagyott kezem-lábam mire odaértem, pedig nem is lakunk messze. Iszonyú hideg idő volt és az sem segített, hogy az égvilágon senki nem volt még ott a csapatból.  Így hát megálltam a tó szélén és néztem a korcsolyázó embereket a sötétben.  Néhány reflektor világította be a tó jegét, de kissé zavarta a szememet. Családok, barátok élvezték a korcsolyázást. És én itt álltam, egyedül, a korimmal a kezemben, abszolút tehetség nélkül ehhez a sporthoz. Kicsit segített, hogy a leendő tanárom Aaron lesz.

-Szép jó estét, hölgyem! –fogta meg Aaron a vállamat. Mögötte Brian ágaskodott.
-Amennyire szép, olyan hideg is. –sértődtem meg egy csöppet. Nem tudom mi volt ez a hirtelen gyerekesség.
-Majd a mozgás felmelegít. Kapd fel a koridat!
-De én féltem a testi épségedet.
-Nem kell engem félteni. Tudom, hogy jó tanítvány leszel.
-Addig jó, amíg ebben a hitben vagy. –nevettem, végre boldogan.

Leültünk a fagyott padra, hogy felvegyük a korcsolyát.

-És Emilia mikor jön? –kérdezte Brian várakozással teli hangon. Magamban jót mosolyogtam rajta.

-Ha jól gondolom épp most. –böktem a fejemmel a tó túloldala felé, ahol épp Emi közeledett. És anélkül, hogy odanéztem volna, tudtam, hogy Brian szeme épp most kezd csillogni az én legjobb barátnőm láttán. Aaron és én épp azon voltunk, hogy végre valahára összehozzuk őket. Nem bizonyult egyszerű feladatnak, mert mind a ketten szörnyen félénkek voltak. Bár Emi nekem, Brian pedig Aaron-nak mondta, hogy mennyire tetszik neki a másik, valahogy ezt egymás tudtára sose sikerült hozni. Talán mindketten azt várták, hogy a másik lépjen. De ha nem, hát nem. A lökdösés is segíthet az előrelépésben.

-Sziasztok! –köszönt Emi. –Bocsi, hogy késtem.

-Semmi gond.

-Hoztál korit? –kérdezte Brian.

-Hát persze, itt is van! –húzta elő a táskájából Emi a harci eszközt.

-Ez itt kérlek életveszély, éleken. –néztem végig a csillogó fehér korimon.

-Csak néha. De ne aggódj, velem biztonságban leszel. –vigyorgott rám Aaron, miközben felcsatolta a saját korcsolyáját.

Feltápászkodtunk a padról, hogy a tó felé vegyük az irányt. A fiúk segítettek nekünk leereszkedni a jégre. Pont olyan csúszós volt, mint amire számítottam. De megpróbáltam megállni a lábamon.

-Oké, most kezdjük szépen az elejéről. Így mozgasd a lábad. –tanított Aaron. Miközben próbálkoztam fogta az egyik kezem, ha borulnék. És nem is ment olyan szörnyen ez a korizás dolog.

-Na látod, milyen ügyes vagy! Te titkoltad előlem, hogy előző életedben jégtánc világbajnok voltál.

-Nem kérdezted. –nevettem, miközben erősen a lábamra koncentráltam.

Közben Brian és Emi, akik már tapasztaltabbak voltak, körülöttünk koriztak.

-Nem igaz, egyszerűen nem tudok megállni rendesen. –panaszkodott Emi.

- Megtanítsalak? –ajánlotta fel Brian.

- Az jó lenne, köszönöm. –fogadta el az ajánlatot. Én pedig észrevétlenül intettem Aaron-nak, hogy mi csak somfordáljunk el szépen a másik irányba és hagyjuk őket egyedül. Így hát abszolút kisegér-módban, szépen lassan arrébb koriztunk, mint akik nagyban gyakorolnak.

-Na hátha most valamelyikőjüknek lesz bátorsága. Remélem Brian-nek, hát csak ő a férfi.

-Én is bízom benne. Most már épp ideje lenne.

-Olyan aranyosak lennének együtt. –sóhajtottam. –Na jó, most akkor megpróbálok elindulni ezzel a valamivel.

-Hajrá kicsi lány! Menni fog! –valamiért mindig kicsi lánynak hívott, már egészen kezdtem megszokni, pedig az elején még haragudtam érte. Én vagyok a kicsi? Hát semmilyen értelemben nem volt igaz, hiszen alig 7 hónappal volt idősebb nálam és 20 centivel magasabb. Lánymércében sem vagyok kicsi. Ezt kikérem magamnak. De Aaron olyan szeretettel volt képes mondani nekem azt, hogy „kicsi lány”, hogy mára nemcsak hogy zokszó nélkül tűröm, de szeretem is hallani. Bár ha már a beceneveknél tartunk egy másikat még jobban szeretek. Azt is ő adta nekem, de nagyon ritkán használja csak. Mint az ünnepi porcelán, amit anyu csak fontos alkalmakkor vesz elő vagy akkor, ha vendégek jönnek. Ez pont ilyen volt. Csak kivételes alkalmakkor mondta nekem: angyalkám.

Nekikészültem hát és elindultam úgy ahogy Aaron mutatta. Meglepően jó érzés volt. Aaron előre ment, hogy el tudjon kapni ha meg szeretnék állni.

Kicsit eluralkodott bennem az adrenalin és a kalandvágy ezért begyorsítottam. Kapkodni kezdtem a lábam. Az addig nem esett le, hogy gőzöm sincs, hogy kell megállni, amíg már nem voltam alig pár méterre Aaron-tól. Egy halk nyöszörgés jött ki belőlem és már csak imádkozni tudtam, hogy ne sodorjam el.

-Vigyázz! –szóltam neki, de ő magabiztosan állt az utamban. Kitettem a kezem, hátha tompítom az ütközést. De nem volt rá szükség, mert Aaron biztos kézzel megállított.

-Hopp-hopp, valaki nagyon belelendült. –mosolygott rajtam.

-Bocsi, nem akartalak elütni. –szabadkoztam és észrevettem, hogy a kezem még mindig Aaron mellkasán pihen.  Az övé pedig a felkaromon.

-Semmi baj. De tudsz róla, hogy remegsz a hidegtől?

-Igen, csöppet fázom.

-Nem láttam még fagyott angyalt. –mondta halkan, majd egy pillanatra lesütötte a szemét, de csak annyi időre, hogy felfogjam mit hallottam. Aztán a szememet az övéhez láncolta egy olyan pillantással, amiről tudtam, hogy a lelkembe lát. Ez lehetett az egyetlen lehetőség, mert csak így tudhatta meg, hogy az elkövetkezendő percek meg fogják változtatni az életünket.

Mi másokat szerettünk volna összehozni és közben magunkra nem gondoltunk. De miközben kerítőket játszottunk, magunkat sikerült bekeríteni. Végül ez a kerítés olyannyira szűk lett kettőnknek, hogy egészen közel kerültünk egymáshoz, annyira, hogy ajkam az övét súrolta, majd csókkal adtuk a másik tudtára a titkainkat. Ez a titok így szólt:

-          Szeretlek!

*

Csak két ember voltunk a jégen. Két ember, akiknek a szerelmét elrejtette az éjszaka mások elől. De kettejük elől már ez a sötétség sem tudta eltakarni.

Életem legszebb csókja volt ez. Még akkor is, ha a hideg ünneprontó volt.  Fagyott ajkakkal is próbáltam átadni magam a pillanatnak. Haragudtam a fagyra. Igenis dühös voltam rá.

-Valami baj van? –kérdezte Aaron aggódóan. Valószínűleg a dühöm kiült az arcomra.

-Hideg. Lefagyott a szám. –olyan voltam ismét mint egy durcás kisgyerek, de Aaron csak kuncogott rajtam.

-Hát ez a gond? Gyere! –nyújtotta a kezét és én készségesen megfogtam.

-De hová megyünk?

-Hozzánk! –jelentette ki. –Egy forró tea és egy meleg szoba. Mindjárt jobb lesz.

-Jó ötlet.

Kiugrottunk a partra és levettük a korcsolyákat. Emi és Brian nem vett minket észre. Nagyban gyakoroltak. Semmi esetre sem akartam őket zavarni és épp most én is elég nagy „helyzetben” voltam. Épp most kaptam meg életem első csókját. De én hülye persze csak fecsegek és elrontom a pillanatot azzal, hogy megfagyok.

Aaron amint levette a korcsolyáját ismét megfogta a kezem és én határtalanul boldog voltam, hogy végre ezt teszi.  Takargatás nélkül, titkok nélkül.

Siettünk haza. Szerencsére csak pár utcára laktunk. Mind a ketten némák voltunk. Egyelőre elvoltunk a gondolatainkkal és egymás közelségével. Kellemes feszültség volt kettőnk között, ami csak akkor engedett fel kissé, amikor már Aaron-ék házában voltunk.

-A szüleim osztálytalálkozón vannak. Ülj csak le, én hozom a teát.

-Köszi. –a házban jó meleg volt, így percek alatt kiengedett néhány végtagom. A tea pedig kiolvasztotta a számat, ami most rendkívül fontos volt.

- Kiolvadtam végre. –mosolyogtam rá, ő pedig értette a célzást. Mellém csúszott a kanapén és megfogta egyik kezével az enyémet, a másikat az arcomra helyezte. Éreztem, hogy most mindent tökéletesen akar csinálni. Az én kedvemért. És én szerelmes voltam a gondolatába is annak, hogy épp itt ülünk egymás mellett és megalkotjuk életünk legtökéletesebb csókját.

Mindent éreztem. Az utolsó áramütésig és kiélveztem minden percét.

Aaron

Végre velem volt, igazán velem. Csak bátorságot kellett gyűjtenem és minden eredményes volt. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen könnyű lesz. Talán ő is szeret és szó sincs egyoldalú vonzalomról. Hiába tömte tele a fejemet Nick azzal, hogy Laney semmit sem érez irántam. Hisz most itt volt mellettem. Foghattam a kezét és megcsókolhattam amikor akartam. Amit elég gyakran meg is tettem. Annyiszor elképzeltem ezt a pillanatot, most pedig ezerszer meg kellett ismételjem, hogy elhiggyem, valóban megtörténik.

Több mint 4 hónap huzavona után végre beteljesült, aminek be kellett.  Most már szólíthatom szerelmemnek, senki nem fogja megkérdezni milyen jogon. Büszkélkedhetek vele, hogy milyen ajándékkal lepett meg a sors, hogy nekem milyen gyönyörű barátnőm van.

Átkaroltam a derekát és magamhoz szorítottam, majd hosszú csókkal mondtam el neki, amit akartam.

Hideg van és nagyon fázom

Kabát nélkül, bőrig ázom

Egy szakadt esernyőt hurcol a szél

Esőcsepp az aszfalton táncra kél

Itt állok most védtelenül

Menekülni képtelenül

Csak vacogva, dideregve várom

Hogy hozza valaki a kabátom.

7. Rész

Aaron

Már november van? Hogy a fenében telt el így az idő? Pedig mintha csak tegnap költöztünk volna ide. Bár az mutatja, hogy 3 hónap telt el, hogy a legtöbb embert már jó ismerősként köszöntöm és sikerült megjegyeznem a neveket is. És sikerült igazán jó barátokká válni Laney-vel.

-Apám, ez a matek doga. Jóindulattal is karót fogok rá kapni. –nyöszörgött mellettem Brian.

-Ne aggódj annyit, hamar megőszülsz!

-Jól van, jól van. Nem is gondolok rá.

-Nézd csak ott jön Lune! –igen, újabban Lune-nak hívtam Laney-t, a második neve után, ami Luned volt. –És Nick. –tettem hozzá savanyúan.

-Meg Emilia. –örömködött hirtelen Brian. Már 2 hónapja azt hallgatom, hogy ha Laney jön, akkor vajon vele lesz Emi is? Nevetnem kellett, hisz Brian laza és bátor srác volt. Nem vallott rá, hogy ilyen kis félénk legyen a lánnyal aki tetszik neki.

-Sziasztok!

-Hello! Na megvolt az a matek dolgozat? –kérdezte Lune.

-Ó, meg ám. Brian teljes letargiában van. Megvigasztalná valaki? –tettem enyhe célzást Emi-re. De senki nem vette az adást. –Nem mintha nekem jobban sikerült volna, de már kezdek beletörődni.

-Kishitűek. –állapította meg Laney. –Na jó, mielőtt becsengetnek, a 2 lány elvonul egy kicsit. –húzta magával Emi-t a mosdó felé. Brian és én ott maradtunk Nick-kel.

-Neked milyen órád lesz most Nick? –kérdezte Brian merő udvariasságból.

-Töri. Nektek?

-Angol. Amiből én felelek, szóval ha nem bánjátok én mos megyek is a terembe. –szólt Brian. –Haver jössz?

-Én még maradok egy kicsit, megvárom Lune-t. Beszélni szeretnék vele. –mondtam, bár nem volt ínyemre ott maradni Nick-kel.

-Oké, fent találkozunk. –lépett le a legjobb haverom.

-Bejön mi? –kérdezte hirtelen Nick, ahelyett, hogy ő is továbbállt volna.

-Tessék? –lepődtem meg.

-Laney. Látom, hogy tetszik. –nem tudom mit akart ezzel. De én hazudni nem fogok. Nem hinném, hogy Nick rohanna Lune-hoz elmesélni, hogy tetszik nekem. Azzal csak maga alá tenne. Neki csak az-az érdeke, hogy Lane-nek úgy tűnjön senkinek nem tetszik, csak neki.

-Mi tagadás, igen, tetszik. –válaszoltam végül.

-Hát jó. –fixírozta a padlót a srác.

-Valami gond van vele? –nem tetszett nekem ez a habozás.

-Tudod, hát, Laney nem igazán…nem hiszem, hogy beléd esett volna.

-Ezt honnan veszed? –Nick a lehető legkevésbé megbízható forrás, de rosszul hangzott amit mond.

-Ő maga mondta. Sajnálom. –jah, mintha tényleg sajnálnád. Öcsém, ekkora álszentet. –Múltkor szóba kerültél és olyasmit mondott, hogy te olyan vagy mint a bátyja vagy hasonló, de nem tudna összejönni veled. De igazán nem akarom kibeszélni, csak úgy gondolom, jobb ha tudod.

-Oké, ha ezt mondta. –vetettem oda. Semmi kedvem nem volt tovább ezt a barmot hallgatni. –Most megyek. –fordultam sarkon.

Tudom, én tudom, hogy Nick nem az, akitől tanácsokat kéne elfogadnom, de elültette a bogarat a fülemben. Hisz annyit beszélget Laney-vel, biztos, hogy rólam is szoktak csevegni. Neki persze érdeke elmondani nekem azt, ha Lune-nak nem tetszenék. Most ezt tette. Kegyetlenül a képembe vágta a lány véleményét.

Végülis sosem mutatta egyértelmű jelét, hogy bejönnék neki. Úgy voltunk el mint a jó barátok, nem mint egy leendő pár. Lehet, hogy annyira próbálkoztam, hogy mindezt nem is láttam? Ezt a lehetőséget nem is mérlegeltem, hogy mi van, ha egyoldalú a vonzalom. Nem lehetetlen pedig.

Nick

Ezt elintéztem. Nem terveztem mára ilyesféle szétrobbantást, de így hozta az élet. Kicsit lelkifurdalásom is van miatta, de majd elmúlik. A lényeg, hogy Aaron most teljesen maga alatt van attól, hogy Laney nem szerelmes belé. Egy ideig biztosan nem fog körülötte sertepertélni. Talán soha többé nem próbálkozik be nála, ha szerencsém van. Szerintem megy és keres egy új prédát, ahogy műmájeréknél szokás. Nem hiszem, hogy Laney-hez olyan erős érzelmek fűzték. És Laney-vel sem tettem rosszat szerintem, hiszen Aaron nem hozzá való. Olyan kell neki, aki jobban odafigyel rá és ezerszer jobban szereti.

Laney

Majd meg fagytam a teremben és önkéntelenül is eszembe jutott, mikor 2 héttel ezelőtt Aaron kölcsönadta a pulcsiját, amikor este elmentünk enni egy sütit, aztán végigsétáltunk a parton. Most is jól jött volna az a pulóver. Kár hogy egyik szünetben sem találkoztam Aaronnal. Ma valahogy eltűnt. Az utcán se láttam. Sőt reggel nem is láttam elindulni suliba. Pedig mindig egyszerre indulunk. Fura. Lehet, hogy lebetegedett. Az is fura, hogy ennyire hiányzik, ha csak 1 napig nem látom, akkor is. Kezdek szörnyen mániákussá válni. De ilyenkor elszökik a józan eszem és képtelen vagyok utolérni.

Aaron

Komolyan agybajt kapok. Ha 2 másodpercen belül nem nyílik ki az ajtó, panaszt teszek a szakembereknél, akik csinálták. Egyszerűen nem nyitotta a kulcs. Beleszorult, de nem nyílt. Pedig én be akarok jutni a házba! Mérgemben belerúgtam egyet az ajtóba.

-Mit vétett az a szegény ajtó? –szólt mögülem Laney hangja. Ezer közül is felismerném. De nem most akartam hallani, nem akkor, amikor ilyen állapotban vagyok.

-Nem nyílik.

-Oh, de legalább nem vagy beteg.

-Hogyan?

-Azt hittem beteg vagy, mert ma nem láttalak a suliban.

-Pedig voltam. Csak tudod, ma sok dogát írtunk és egész nap a teremben tanultam. –hazudtam. Még sose hazudtam Laney-nek. De most muszáj volt. Egyszerűen nem tudtam úgy a szemébe nézni, hogy folyton azt keresem, mikor adja jelét annak, hogy elege van belőlem. És túl feldúlt voltam a Nick-kel való beszélgetésem után. Féltem valami olyat csinálok, amit később megbánok. Jobbnak láttam így elkerülni Laney-t egy időre.

-Értem, én is gyakran csinálom ezt. –én ilyen tapló vagyok, erre ő ilyen kedves és megértő. Meg sem érdemlem. Most legalább már a lelkiismeret is furdal. –Csak aggódtam miattad, hogy úgy eltűntél. Eddig mindig szóltál ha ágynak estél vagy ha nem volt kedved suliba jönni. –bokszolt vállba játékosan. Lehet-e valaki ilyen tündéri, ha nem szeret? Ezt nem tudom megérteni, zavaros az egész.

De én e nélkül nem tudok élni. Nem tudnék lemondani arról, hogy megérint, viccelődik velem és ilyen szemekkel néz rám. És hogy akkor is mosolyog, amikor én ilyen bunkó vagyok vele.

Istenem, hát mi lenne, ha kideríteném? Mi van, ha nem hiszek Nick-nek? Amíg a saját szememmel nem látom és a saját fülemmel nem hallom addig hiszem, hogy van esélyem. Most egy ilyen kis mitugrász vegye el a kedvem? Laney soha nem mondta nekem, hogy álljak le és hagyjam békén. Ha majd megteszi, akkor végeztem. De még nem tette meg.

-Lanes, nincs kedved bejönni?

-Új becenevet kaptam?

-Aham, ha nem bánod. –valamiért szerettem Laney-t becézgetni.

-Csak nyugodtan.

Még egyszer megpróbáltam, hihetetlen módon, az ajtó elsőre kinyílt.

-Na, megadta magát. –örvendezett Lanes.

-Úgy tűnik.

-És ha már ilyen kedves voltál és behívtál, nem adnád kölcsön azt a filmet? Tudod, amit mondtál még a múltkor. Tudom-tudom, telhetetlen vagyok. De légyszi. –vette elő a kicsi lány a legszebb mosolyát.

-Jobbat mondok. Nézzük meg most.

-Komolyan? Az tök jó lenne.

-Popcorn a szekrényben, üdítő a hűtőben. Kell még valami?

-Egy kanapé. –viccelődött Lane.

-Azt hiszem, az is rendelkezésre áll. De várj megnézem. –benéztem a nappaliba. –Igen, még mindig ott van ahol hagytam. Szóval mehet a buli?

-Kétszemélyes buli. Hát persze, hogy mehet. –pacsiztunk össze.

A legutóbb amikor Lanes itt filmet nézett még 5-et voltak rajtunk kívül és a barátnője közöttünk ült. Most viszont nincs akadály. Nem megijedni! Nem fogom se leteperni, se semmi hasonló. Csak végre egy kicsit kettesben beszélgethetünk. És az ha egy szobában egyedül vagyok vele, az mindig ad valami elektromos töltetet a helyiségnek.

Laney

Örültem, hogy Aaron újra a régi. Vagyis a 2 nappal ezelőtti. Olyan furcsa volt még akkor is, amikor a kapuban ma találkoztunk. De aztán varázsütésre vidámabb lett. Ezt bizonyítja, hogy 10 perce értem haza tőle, a filmnézésből és nagyon jól éreztük magunkat. Épp olyan bolond volt mint 2 napja.

Rápillantottam a telefonomra: 3 nem fogadott hívás. A fene, nem gondoltam, hogy ilyen sokáig oda leszek, így itthon hagytam a telefonom. Nick hívott. Gyorsan tárcsáztam őt.

-Szia Nick! Bocsi, itthon hagytam a telefonomat, nem láttam hogy hívtál. Most érkeztem csak haza Aaron-tól.

-Áh! Csak annyit akartam kérdezni, hogy el tudnád-e holnap hozni a suliba a biosz füzeted? Tudod, múltkor dokinál voltam és elfelejtettem bepótolni. Csak most jutott eszembe.

-Persze, holnap reggel odaadom. Becsengő előtt 5 perccel a bejáratnál találkozzunk, oké?

-Rendben, köszönöm. Amint lehet visszaszolgáltatom.

-Oh, ráér az.

-Szép estét akkor! Szia!

-Szia Nick! –ez nem létezik. Most Nick ilyen kedvetlen? A hangja egészen közömbös volt. Egy kis gonosz manó bujkál át egyik barátomból a másikba netán? Ez nagyszerű, mondhatom.

Nick

Hogy a jó édes, megvadult nénikémbe’ került Laney Aaronékhoz? „Csak most értem haza” Vajon mennyi időt töltött ott? Talán az egész délutánt?

Nem megmondtam Aaron-nak, hogy Laney nem szereti? Eddig úgy tudtam kezd lemondani róla, erre meg tessék. Mi a francos fenéket csináljak még, hogy leszálljon Laney-ről? Mondjuk, az sem segít, hogy egymás mellett laknak. Miért nem tudtál a város másik végére költözni? Egyáltalán miért jöttél ebbe a városba?

A kezemben lévő füzetet a falhoz vágtam. Ez a nap amilyen jól kezdődött (Aaron mentesen) olyan rosszul végződött.

Nem akarok én semmi rosszat Laney-nek, sőt. Egy kártevőt akarok mellőle eltávolítani. Úgyis csak fájdalmat fog neki okozni. Biztos vagyok benne.

Nekem miért nem megy ilyen könnyen? „Hello Laney, nincs kedved átjönni? Eszünk pizzát és zenét hallgatunk.” Lehet, hogy ezt kéne tennem. De úgy tűnik ez az Aaron mindig egy lépéssel előttem jár.

Új vagyok még ebben a szakmában. Eddig soha nem kellett Laney-t a fiúktól védenem. Legalábbis komolyan nem. Tény, hogy gyakran voltak udvarlói, de Lane egyértelműen a tudtukra adta, a maga kedves módján persze, hogy nincs nála esélyük. És én mindig boldog voltam és talán kicsit kárörvendő, hogy egyiküknek sem sikerül elnyerni az én Laney-m szívét. Akkor gyakran gondoltam azt, hogy csak nekem tartogatja.

De most nem ez a helyzet. Aaron-ról egy szót sem ejtett. Nem mondta, hogy nem szeretne járni vele. Pedig nekem mindig elmondja. Legutóbb is, amikor szerelmet vallott neki egy évfolyamtársunk, akkor is részletesen elmesélte hogy történt és hogyan utasította finoman vissza. Nem szégyellte előttem az ilyesmit. Bátran szörnyülködött, ha egy nála 9 évvel idősebb srác akarta őt msn-en keresztül felszedni. És volt, amikor engem használt fedezéknek, amikor egy fiú állandóan haza akarta őt kísérni. Így ment ez, mostanáig.

6. Rész

Odaadnám

De oly szép ott egymagában

Leszakítanám

Hidd el én csak erre vártam

Szirma látod, ugye még nem hullik

Szára egészen az égig nyúlik

Mint a tiéd, épp olyan az illata

 S szép mint a nap korai virradata

De ha ellopnám, az vétek lenne

Ilyet még egy rossz rabló sem tenne

Kiszakítanám a helyéből ezt a csodaszép világot

De olyan ez, mint fejszével vágni a tavaszi virágot.

Aaron

Hazafelé menet végig Brian-nel és egy másik osztálytársunkkal Craig-gel beszélgettem. Úgy éreztem, ha most is Laney nyakán ülnék, az szörnyen tolakodó lenne. Vagy nem is tudom. Lehet, hogy csak túl feltűnő lenne, hogy állandóan együtt vagyunk. Nem mintha titkolnom kéne bármit is. Áh, ezt már én magam sem értem. A lényeg, hogy ha nem is minden percben, de néha éreztetni szeretném Laney-vel, hogy tetszik. De nem akarom siettetni a dolgot. Ez az első olyan alkalom, hogy felelősnek érzem magam egy másik ember sorsáért. Így hát óvnom kell. Biztosnak kell legyek magamban, hogy ő ne sérüljön. Ez igazán felnőttes gondolkodás volt tőlem, ami egészen ritka dolog. Sosem éreztem magam elég érettnek, bár anyu gyakran mondogatta, mennyire komoly gondolataim vannak és milyen büszke rám ezért. Én eddig mindig csak rábólintottam, mert az életemben még sose kellett szörnyen fontos döntéseket meghoznom. Éppen csak azt, ma mit ebédeljek, vagy holnap milyen alsógatyát vegyek fel. Igen, így visszagondolva, sosem hoztam nagy döntéseket. Hát épp itt volt az ideje.

Nick

Végre pár percre fellélegezhettem, hisz Aaron barátunk távol volt, már amennyire a buszban lehetett. A lényeg, hogy nem Laney-t tartotta szóval, így most enyém volt a pálya. Be is vetettem magam. Annyit beszéltettem Laney-t, amennyit csak lehetett. Talán a barátnői kicsit meg is sértődtek, hogy ők nem juthattak szóhoz, de most kisebb gondom is nagyobb volt annál. Hallgatni akartam a szerelmem hangját. Ahogy nevet, ahogy gesztikulálva magyaráz és fejti ki a véleményét. Pontosan tudtam mire kell rákérdeznem ahhoz, hogy beinduljon a beszélőkéje. Ismertem jól már minden tulajdonságát. Ezért szerettem annyira. Úgy gondoltam, őt az ég is nekem teremtette, de mint minden becses kincsért, érte is harcolni kell. A sors akadályokat görget elém, hogy azt legyőzve aztán méltó legyek a jutalomra és akkor még nagyobb lesz a boldogság. Én hittem benne, mert miért ne tettem volna? Aaron is csak egy próba. Ki kell állnom a próbát és a küzdéssel eltöltött idő meghozza a gyümölcsét.

Laney

Nick a buszon meglehetősen vidám volt. Szerettem ilyennek látni. Az utóbbi pár napban és órában kicsit morcosnak tűnt, de ezt betudtam hangulatingadozásnak, egyszerű rossz napnak. Most megint olyan volt mint régen, nagyon régen. Amikor megismerkedtünk. Beszédes, érdeklődő. Csak ma már úgy ismer engem mint a rosszpénzt. De elfogadott így és ez sokat jelent nekem. Mivel rengetegen nem fogadnak el. Tudnom kéne miért, de egyszerűen nem tudok rájönni. Hiába mondja azt Nick és a lányok is, hogy semmi baj velem, sőt, igazán jó dolog velem lenni. Kár, hogy én ebben baromira kételkedem. Viszont, ha velük voltam, sikerült mindezt elfelejtenem, mert ők azt éreztették velem, hogy fontos vagyok, hogy kellek a csapatba. És ez mindig jólesett. Remélem, ezt ők is tudják.

Egyébként hamar megtalálom azokat, akikkel egy hullámhosszon vagyok. Kijövök én másokkal is, de igazán azoknak nyílok meg, akiknél érzem, hogy ők az én világom. Néha teljes véletlen folytán botlok ilyen emberekbe. De tagadhatatlanul vannak ilyen jó barátaim. És hogy ennek tudatában vagyok, az sok mindenben segít. Van hogy iszonyú magányosnak érzem magam, de belegondolok, hogy mennyi jó barát vár rám odakint és rájövök, hogy mégsem vagyok egyedül. Ők nem hagynák, hogy egyedül legyek. Ez azért megnyugtatott. De mindig ott volt bennem a félsz, hogy mi van, ha egyszer csak elegük lesz, ha már nem tartanak igényt a társaságomra? Ha mást találnak? Hisz ez oly sokszor megesett már velem, így nem volt alaptalan a félelmem. Mi van ha csak megtűrnek maguk mellett?

De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat. És az utóbbi időben, ezekben a kamasz-tini-időkben, már csak akkor éreztem magányosnak magam, amikor a szerelem hiányzott.

Aaron

-Szervusz kisfiam! Na milyen volt a kirándulás? –szaladt ki a kapuba anyu, mikor megérkeztem. Egyből ölelgetni kezdett, ami kicsit feszéjezett, tudva, hogy a szomszéd ház kapujában épp Laney áll és próbálja kinyitni az ajtót.

-Jó volt, anyu, nagyon is, csak engedj el. –húzódtam ki a karjai közül és oldalra pillantottam. Vicces, Laney-t is épp úgy ölelgette az anyukája, mint engem az enyém.

Mikor visszafordultam anyához, ő mindent tudó tekintettel nézett rám és mosolygott.

-Na gyere be! Vagy még szeretnél kint ácsorogni egy kicsit? –nem tudtam nem észrevenni a hangsúlyában a burkolt célzást. Hiába, igaz az, hogy az embert a saját anyjánál aligha ismerheti bárki is jobban.

-Jövök anyu. –mondtam és égre emeltem a szemem.

-Apád ugye beparkol a kocsival?

-Persze.

-Jó, mert nem szeretném, ha ellopnák vagy valami.

-Anya, itt?

-Minden megeshet. –imádtam anya aggodalmas gondolkodását. Meg is kaptam néha a magamét, hogy túl lazán veszek néhány dolgot. Pedig nemrég még felnőttnek nevezett! Hát ilyenek az anyukák.

Laney

Amint hazaértem, az első dolgom az volt, hogy bedobtam magam az ágyamba. Az a fából barkácsolt emeletes ágyacska nem volt maradéktalanul kényelmes, így már szükségem volt a saját kis kuckómra.

-Nincs kedved először lezuhanyozni? –nyitott be anyu a szobámba? –koszos buszon ültél és idegen helyen voltál. –anya és a tisztaságmániája.

-De, anyu, máris! –húztam a fejemre a párnát. Úgy 15 perc szenvedés után, végül is rávettem magam, hogy elvánszorogjak a fürdőbe, kipakoljam a táskámat és lefürödjek.

kb. nem csináltam semmit. Illetve gondolkodtam. A szívem valamiért hangosan dobogott. Túldobogta a vízcsobogást is. Mindez csak azért, mert a szomszéd fiú felé kalandoztak a gondolataim.

Aaron

Vasárnap délig aludtam. Valami nagyon kifáraszthatott a kiránduláson. Vagy csak hozzászoktam, hogy hétvégenként maratoni alvást eszközölök. Szóval rögtön egy ebéddel indítottam a napot. Anyu elém rakott egy akkora tál kaját, mintha a kiránduláson végig éheztettek volna minket. A felénél kipukkadtam, így úgy döntöttem le kell sétálnom, különben meghalok étel-túladagolásban. Brighton tökéletes hely volt a sétákra. Ha akartam kimentem a partra, a kavicsok és a kagylók közé. Ha akartam végigjártam a szűk utcákat. Tagadhatatlanul megszerettem ezt a várost. London után egészen más volt. Nem sajnáltam azt sem, hogy jelentősen kisebb hely. Nagyon szerethető volt.

-Anyu elmentem! –kiáltottam be a konyhába.

-Mégis hová?

-Csak sétálni. Annyi ebédet adtál, hogy lassan kidurranok.

-Jól van, na. De ne maradj el sokáig!

-Oké! –mondtam teljesen érdektelenül.

Fülhallgatót tettem a fülembe és randomra állítottam a lejátszót. Ma véletlenekre volt szükségem.

Laney

-Á, szóval ez az. –forgattam a kezemben a könyvet. –Köszönöm, hogy félretették nekem. Anyu örülni fog neki.

-Igazán nincs mit. –mondta az öreg, ámde rendkívül vidám antikváros. Imádtam ezt a könyvesboltot. Olyan kincseket találtam a használt könyvek között. Most például anyu szülinapi ajándékát.

Ráadásul olyan jó helyen volt az üzlet. Nem kellett érte felkutatni fél Brighton-t. A parttól pár utcára, az üzletsoron volt. A sok ruhabolt és étterem mellett, nekem inkább ez a bolt tűnt fel először. Nem véletlenül. Imádom a könyveket.

Nagy örömömben úgy döntöttem elmegyek a parthoz, enni egy adag fánkot. Brighton, nem is Anglia, legfinomabb forró fánkocskái. Emlékszem egyszer barátnőm kezéből kikapta egy sirály. Úgy látszik, a madarak is rákaptak erre a finomságra.

-Még egyszer köszönöm! Viszlát! –jöttem ki vigyorogva a boltból. Még egyszer hátrapillantottam a kirakatra. De ez nem bizonyult túl jó ötletnek, mert ezzel a lendülettel el is ütöttem valakit.

-Elnézést! –mondtuk egyszerre mind a ketten, de elnevettük magunkat, amikor megláttuk egymást.

-Szia Aaron!

-Laney, hát te?

-Szülinapi ajándék anyunak. –emeltem fel a könyvet.

-Értem. Én csak sétálgatok itt egyedül. Nem csatlakoznál?

-De, szívesen. –remélem nem túl nagy a mosolyom. Pedig úgy érzem, fülig ér a szám. –Elsétálunk a partra? Van ott egy isteni fánkos.

-Tényleg? Még nem is láttam.

-Gyere megmutatom! –fogtam karon Aaron-t, de azonnal meg is bántam. Jesszus, mi van velem? Mint valami rámenős szajha. De Aaron nem rántotta el a kezét és nem lepődött meg. Legalábbis így láttam. Legalább ő nem reagálta le rosszul a dolgot. Velem ellentétben, mert percekig össze-vissza beszéltem és vihogtam. Fejbe tudtam volna kólintani magam.

-Meg is érkeztünk. Nincs messze, szinte semmitől. –álltam meg a bódé előtt.

-De jó illat van. –szagolt bele a szomszédom a levegőbe. –Meghívlak! –jelentette ki.

-Szerinted azért kértem, hogy jöjjünk ide, hogy meghívj? Minek nézel te engem?

-Olyannak, aki most az egyszer hagyja magát meghívni. Kérlek! –nézett rám hatalmas boci szemekkel. Nem igaz, hogy ennyire gyenge vagyok.

-Na jó. –adtam meg magam. Aaron kikért két adagot. –Kóstold meg, kíváncsi vagyok hogy ízlik! –vártam a reakcióját. Aaron megevett egyet.

-Hm, apám, ez tényleg nagyon jó. És erről eddig nem szóltál? –nevetett.

-Teljesen kiment a fejemből. –vágtam ártatlan képet. –Ne haragudj! –folytattam, de a végén elnevettem magam.

-Majd kitalálom a büntetést. –vágott irtó gonosz fejet, vagyis gonosz lett volna, ha nem remeg a szája, mert visszatartja a nevetést. Aztán kitört belőle. Szája szélén elmélyültek a nevetőráncok és szépen kirajzolódott állkapcsának szögletes –khm férfias –vonala. Így ahogy felemelt fejjel nevetett, úgy nézett ki, mint egy modell, egy magazin címlapján. Nehéz volt elhinni, hogy pont velem van kedve fánkot enni.

-Ja, elfelejtettem mondani: vigyázz a sirályokkal!

-Mi?

-Kilopják a kezedből a fánkot, ha nem figyelsz.

-Komolyan?

-Abszolút! Kérdezd meg Pearl-t, a sulinkba jár!

-Szegény, nem lehetett kellemes.

-Hát nem, olyat sikoltott, hogy azóta is fáj a fülem.

Ekkor jöttem rá, hogy kár volt az iskolát emlegetni, mert Caroline jött velünk szemben. Általános iskola óta nem voltunk túl jóban. Ő rendezkedett, főnökösködött, porig alázta a legjobb barátnőmet. Talán nem kell megmagyaráznom, miért nem lettünk puszipajtások. Már azt is szégyellem, hogy negyedikes korunkban megpróbáltam vele barátkozni.

Most ott jött a parton, teljes pompájában, nádszál vékonyan, vállig érő kiszőkített haját lengette a szél. Bár felhúzta az orrát, a szeme sarkából minket figyelt. Szinte tudtam, hogy most épp az jár a fejében, hogy mi a francos nyavalyát keres itt velem ez a srác, pont Aaron. Az ilyen fiúk általában vele lógnak. Általában, de nem mindig.

-Baj van? Olyan csöndben vagy.

-Nem csak…Caro.

-Ő kicsoda?

-Ott megy. –böktem hátra. –Nem vagyunk igazán jóban.

-Elmeséled mi történt?

-Ha akarod. –és végigzongoráztam azt a több mint 11 évet, amióta ismerem. Nem pletykáltam ki, nem szapultam, csak tényfeltárást végeztem. Kizárólag olyan dolgokat mondtam el, amik valójában megtörténtek.

Kitérő: Remény

A remény hal meg utoljára. Ó minő becses gondolat. És túlságosan igaz is. De néha a legjobb ha minél hamarabb feladjuk a reménykedést. Haszontalan időtöltés. Energiát vesz el, rengeteget és nem hagyja hogy továbblépj.

De szeretünk reménykedni. Szeretünk belekapaszkodni az utolsó kis fűszálba is ami még maradt. Igen, szeretünk. Hiába tudjuk, hogy feleslegesen tesszük, de mi lenne ha… Ugye ismerős? Mi lenne ha mégsem így lenne ahogy most van…

Elképzelhetjük ezerféleképpen, de az sem változtat a tényen, hogy nincs remény. De ha nem maradt semmink, csak az-az utolsó valami, ami élteti a bizakodást, akkor nincs-e jogunk megragadni? Kell valami az elhiteti velünk, hogy nem vesztünk bele a semmibe, hogy vagyunk még valakik.

Csakhogy a remény, egy olyan alattomos dolog, aminek nincs szavatossági ideje.  Nem jár le, még akkor sem ha szeretnénk, amikor már kellene neki. Egy idő után fájhat a reménykedés. Mert ennyi idő után rájönni az igazságra, még rosszabb, mintha rögtön tudtad volna. Rájönni, hogy birtokoltál valamit, pontosabban a semmit. Ez volt csak a tiéd. De ez a kis alattomos pont akkor hagy el, amikor a legkevésbé számítasz rá és biztosan a legnagyobb károkat fogja okozni.

Jogunk éppen van arra, hogy bízzunk, hogy higgyük a megvalósíthatatlant, de mindig van egy határ, ami után már józan ítélőképesség, és nem egyszerű álmodozás kell.