6. Rész

Odaadnám

De oly szép ott egymagában

Leszakítanám

Hidd el én csak erre vártam

Szirma látod, ugye még nem hullik

Szára egészen az égig nyúlik

Mint a tiéd, épp olyan az illata

 S szép mint a nap korai virradata

De ha ellopnám, az vétek lenne

Ilyet még egy rossz rabló sem tenne

Kiszakítanám a helyéből ezt a csodaszép világot

De olyan ez, mint fejszével vágni a tavaszi virágot.

Aaron

Hazafelé menet végig Brian-nel és egy másik osztálytársunkkal Craig-gel beszélgettem. Úgy éreztem, ha most is Laney nyakán ülnék, az szörnyen tolakodó lenne. Vagy nem is tudom. Lehet, hogy csak túl feltűnő lenne, hogy állandóan együtt vagyunk. Nem mintha titkolnom kéne bármit is. Áh, ezt már én magam sem értem. A lényeg, hogy ha nem is minden percben, de néha éreztetni szeretném Laney-vel, hogy tetszik. De nem akarom siettetni a dolgot. Ez az első olyan alkalom, hogy felelősnek érzem magam egy másik ember sorsáért. Így hát óvnom kell. Biztosnak kell legyek magamban, hogy ő ne sérüljön. Ez igazán felnőttes gondolkodás volt tőlem, ami egészen ritka dolog. Sosem éreztem magam elég érettnek, bár anyu gyakran mondogatta, mennyire komoly gondolataim vannak és milyen büszke rám ezért. Én eddig mindig csak rábólintottam, mert az életemben még sose kellett szörnyen fontos döntéseket meghoznom. Éppen csak azt, ma mit ebédeljek, vagy holnap milyen alsógatyát vegyek fel. Igen, így visszagondolva, sosem hoztam nagy döntéseket. Hát épp itt volt az ideje.

Nick

Végre pár percre fellélegezhettem, hisz Aaron barátunk távol volt, már amennyire a buszban lehetett. A lényeg, hogy nem Laney-t tartotta szóval, így most enyém volt a pálya. Be is vetettem magam. Annyit beszéltettem Laney-t, amennyit csak lehetett. Talán a barátnői kicsit meg is sértődtek, hogy ők nem juthattak szóhoz, de most kisebb gondom is nagyobb volt annál. Hallgatni akartam a szerelmem hangját. Ahogy nevet, ahogy gesztikulálva magyaráz és fejti ki a véleményét. Pontosan tudtam mire kell rákérdeznem ahhoz, hogy beinduljon a beszélőkéje. Ismertem jól már minden tulajdonságát. Ezért szerettem annyira. Úgy gondoltam, őt az ég is nekem teremtette, de mint minden becses kincsért, érte is harcolni kell. A sors akadályokat görget elém, hogy azt legyőzve aztán méltó legyek a jutalomra és akkor még nagyobb lesz a boldogság. Én hittem benne, mert miért ne tettem volna? Aaron is csak egy próba. Ki kell állnom a próbát és a küzdéssel eltöltött idő meghozza a gyümölcsét.

Laney

Nick a buszon meglehetősen vidám volt. Szerettem ilyennek látni. Az utóbbi pár napban és órában kicsit morcosnak tűnt, de ezt betudtam hangulatingadozásnak, egyszerű rossz napnak. Most megint olyan volt mint régen, nagyon régen. Amikor megismerkedtünk. Beszédes, érdeklődő. Csak ma már úgy ismer engem mint a rosszpénzt. De elfogadott így és ez sokat jelent nekem. Mivel rengetegen nem fogadnak el. Tudnom kéne miért, de egyszerűen nem tudok rájönni. Hiába mondja azt Nick és a lányok is, hogy semmi baj velem, sőt, igazán jó dolog velem lenni. Kár, hogy én ebben baromira kételkedem. Viszont, ha velük voltam, sikerült mindezt elfelejtenem, mert ők azt éreztették velem, hogy fontos vagyok, hogy kellek a csapatba. És ez mindig jólesett. Remélem, ezt ők is tudják.

Egyébként hamar megtalálom azokat, akikkel egy hullámhosszon vagyok. Kijövök én másokkal is, de igazán azoknak nyílok meg, akiknél érzem, hogy ők az én világom. Néha teljes véletlen folytán botlok ilyen emberekbe. De tagadhatatlanul vannak ilyen jó barátaim. És hogy ennek tudatában vagyok, az sok mindenben segít. Van hogy iszonyú magányosnak érzem magam, de belegondolok, hogy mennyi jó barát vár rám odakint és rájövök, hogy mégsem vagyok egyedül. Ők nem hagynák, hogy egyedül legyek. Ez azért megnyugtatott. De mindig ott volt bennem a félsz, hogy mi van, ha egyszer csak elegük lesz, ha már nem tartanak igényt a társaságomra? Ha mást találnak? Hisz ez oly sokszor megesett már velem, így nem volt alaptalan a félelmem. Mi van ha csak megtűrnek maguk mellett?

De mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat. És az utóbbi időben, ezekben a kamasz-tini-időkben, már csak akkor éreztem magányosnak magam, amikor a szerelem hiányzott.

Aaron

-Szervusz kisfiam! Na milyen volt a kirándulás? –szaladt ki a kapuba anyu, mikor megérkeztem. Egyből ölelgetni kezdett, ami kicsit feszéjezett, tudva, hogy a szomszéd ház kapujában épp Laney áll és próbálja kinyitni az ajtót.

-Jó volt, anyu, nagyon is, csak engedj el. –húzódtam ki a karjai közül és oldalra pillantottam. Vicces, Laney-t is épp úgy ölelgette az anyukája, mint engem az enyém.

Mikor visszafordultam anyához, ő mindent tudó tekintettel nézett rám és mosolygott.

-Na gyere be! Vagy még szeretnél kint ácsorogni egy kicsit? –nem tudtam nem észrevenni a hangsúlyában a burkolt célzást. Hiába, igaz az, hogy az embert a saját anyjánál aligha ismerheti bárki is jobban.

-Jövök anyu. –mondtam és égre emeltem a szemem.

-Apád ugye beparkol a kocsival?

-Persze.

-Jó, mert nem szeretném, ha ellopnák vagy valami.

-Anya, itt?

-Minden megeshet. –imádtam anya aggodalmas gondolkodását. Meg is kaptam néha a magamét, hogy túl lazán veszek néhány dolgot. Pedig nemrég még felnőttnek nevezett! Hát ilyenek az anyukák.

Laney

Amint hazaértem, az első dolgom az volt, hogy bedobtam magam az ágyamba. Az a fából barkácsolt emeletes ágyacska nem volt maradéktalanul kényelmes, így már szükségem volt a saját kis kuckómra.

-Nincs kedved először lezuhanyozni? –nyitott be anyu a szobámba? –koszos buszon ültél és idegen helyen voltál. –anya és a tisztaságmániája.

-De, anyu, máris! –húztam a fejemre a párnát. Úgy 15 perc szenvedés után, végül is rávettem magam, hogy elvánszorogjak a fürdőbe, kipakoljam a táskámat és lefürödjek.

kb. nem csináltam semmit. Illetve gondolkodtam. A szívem valamiért hangosan dobogott. Túldobogta a vízcsobogást is. Mindez csak azért, mert a szomszéd fiú felé kalandoztak a gondolataim.

Aaron

Vasárnap délig aludtam. Valami nagyon kifáraszthatott a kiránduláson. Vagy csak hozzászoktam, hogy hétvégenként maratoni alvást eszközölök. Szóval rögtön egy ebéddel indítottam a napot. Anyu elém rakott egy akkora tál kaját, mintha a kiránduláson végig éheztettek volna minket. A felénél kipukkadtam, így úgy döntöttem le kell sétálnom, különben meghalok étel-túladagolásban. Brighton tökéletes hely volt a sétákra. Ha akartam kimentem a partra, a kavicsok és a kagylók közé. Ha akartam végigjártam a szűk utcákat. Tagadhatatlanul megszerettem ezt a várost. London után egészen más volt. Nem sajnáltam azt sem, hogy jelentősen kisebb hely. Nagyon szerethető volt.

-Anyu elmentem! –kiáltottam be a konyhába.

-Mégis hová?

-Csak sétálni. Annyi ebédet adtál, hogy lassan kidurranok.

-Jól van, na. De ne maradj el sokáig!

-Oké! –mondtam teljesen érdektelenül.

Fülhallgatót tettem a fülembe és randomra állítottam a lejátszót. Ma véletlenekre volt szükségem.

Laney

-Á, szóval ez az. –forgattam a kezemben a könyvet. –Köszönöm, hogy félretették nekem. Anyu örülni fog neki.

-Igazán nincs mit. –mondta az öreg, ámde rendkívül vidám antikváros. Imádtam ezt a könyvesboltot. Olyan kincseket találtam a használt könyvek között. Most például anyu szülinapi ajándékát.

Ráadásul olyan jó helyen volt az üzlet. Nem kellett érte felkutatni fél Brighton-t. A parttól pár utcára, az üzletsoron volt. A sok ruhabolt és étterem mellett, nekem inkább ez a bolt tűnt fel először. Nem véletlenül. Imádom a könyveket.

Nagy örömömben úgy döntöttem elmegyek a parthoz, enni egy adag fánkot. Brighton, nem is Anglia, legfinomabb forró fánkocskái. Emlékszem egyszer barátnőm kezéből kikapta egy sirály. Úgy látszik, a madarak is rákaptak erre a finomságra.

-Még egyszer köszönöm! Viszlát! –jöttem ki vigyorogva a boltból. Még egyszer hátrapillantottam a kirakatra. De ez nem bizonyult túl jó ötletnek, mert ezzel a lendülettel el is ütöttem valakit.

-Elnézést! –mondtuk egyszerre mind a ketten, de elnevettük magunkat, amikor megláttuk egymást.

-Szia Aaron!

-Laney, hát te?

-Szülinapi ajándék anyunak. –emeltem fel a könyvet.

-Értem. Én csak sétálgatok itt egyedül. Nem csatlakoznál?

-De, szívesen. –remélem nem túl nagy a mosolyom. Pedig úgy érzem, fülig ér a szám. –Elsétálunk a partra? Van ott egy isteni fánkos.

-Tényleg? Még nem is láttam.

-Gyere megmutatom! –fogtam karon Aaron-t, de azonnal meg is bántam. Jesszus, mi van velem? Mint valami rámenős szajha. De Aaron nem rántotta el a kezét és nem lepődött meg. Legalábbis így láttam. Legalább ő nem reagálta le rosszul a dolgot. Velem ellentétben, mert percekig össze-vissza beszéltem és vihogtam. Fejbe tudtam volna kólintani magam.

-Meg is érkeztünk. Nincs messze, szinte semmitől. –álltam meg a bódé előtt.

-De jó illat van. –szagolt bele a szomszédom a levegőbe. –Meghívlak! –jelentette ki.

-Szerinted azért kértem, hogy jöjjünk ide, hogy meghívj? Minek nézel te engem?

-Olyannak, aki most az egyszer hagyja magát meghívni. Kérlek! –nézett rám hatalmas boci szemekkel. Nem igaz, hogy ennyire gyenge vagyok.

-Na jó. –adtam meg magam. Aaron kikért két adagot. –Kóstold meg, kíváncsi vagyok hogy ízlik! –vártam a reakcióját. Aaron megevett egyet.

-Hm, apám, ez tényleg nagyon jó. És erről eddig nem szóltál? –nevetett.

-Teljesen kiment a fejemből. –vágtam ártatlan képet. –Ne haragudj! –folytattam, de a végén elnevettem magam.

-Majd kitalálom a büntetést. –vágott irtó gonosz fejet, vagyis gonosz lett volna, ha nem remeg a szája, mert visszatartja a nevetést. Aztán kitört belőle. Szája szélén elmélyültek a nevetőráncok és szépen kirajzolódott állkapcsának szögletes –khm férfias –vonala. Így ahogy felemelt fejjel nevetett, úgy nézett ki, mint egy modell, egy magazin címlapján. Nehéz volt elhinni, hogy pont velem van kedve fánkot enni.

-Ja, elfelejtettem mondani: vigyázz a sirályokkal!

-Mi?

-Kilopják a kezedből a fánkot, ha nem figyelsz.

-Komolyan?

-Abszolút! Kérdezd meg Pearl-t, a sulinkba jár!

-Szegény, nem lehetett kellemes.

-Hát nem, olyat sikoltott, hogy azóta is fáj a fülem.

Ekkor jöttem rá, hogy kár volt az iskolát emlegetni, mert Caroline jött velünk szemben. Általános iskola óta nem voltunk túl jóban. Ő rendezkedett, főnökösködött, porig alázta a legjobb barátnőmet. Talán nem kell megmagyaráznom, miért nem lettünk puszipajtások. Már azt is szégyellem, hogy negyedikes korunkban megpróbáltam vele barátkozni.

Most ott jött a parton, teljes pompájában, nádszál vékonyan, vállig érő kiszőkített haját lengette a szél. Bár felhúzta az orrát, a szeme sarkából minket figyelt. Szinte tudtam, hogy most épp az jár a fejében, hogy mi a francos nyavalyát keres itt velem ez a srác, pont Aaron. Az ilyen fiúk általában vele lógnak. Általában, de nem mindig.

-Baj van? Olyan csöndben vagy.

-Nem csak…Caro.

-Ő kicsoda?

-Ott megy. –böktem hátra. –Nem vagyunk igazán jóban.

-Elmeséled mi történt?

-Ha akarod. –és végigzongoráztam azt a több mint 11 évet, amióta ismerem. Nem pletykáltam ki, nem szapultam, csak tényfeltárást végeztem. Kizárólag olyan dolgokat mondtam el, amik valójában megtörténtek.