A remény hal meg utoljára. Ó minő becses gondolat. És túlságosan igaz is. De néha a legjobb ha minél hamarabb feladjuk a reménykedést. Haszontalan időtöltés. Energiát vesz el, rengeteget és nem hagyja hogy továbblépj.
De szeretünk reménykedni. Szeretünk belekapaszkodni az utolsó kis fűszálba is ami még maradt. Igen, szeretünk. Hiába tudjuk, hogy feleslegesen tesszük, de mi lenne ha… Ugye ismerős? Mi lenne ha mégsem így lenne ahogy most van…
Elképzelhetjük ezerféleképpen, de az sem változtat a tényen, hogy nincs remény. De ha nem maradt semmink, csak az-az utolsó valami, ami élteti a bizakodást, akkor nincs-e jogunk megragadni? Kell valami az elhiteti velünk, hogy nem vesztünk bele a semmibe, hogy vagyunk még valakik.
Csakhogy a remény, egy olyan alattomos dolog, aminek nincs szavatossági ideje. Nem jár le, még akkor sem ha szeretnénk, amikor már kellene neki. Egy idő után fájhat a reménykedés. Mert ennyi idő után rájönni az igazságra, még rosszabb, mintha rögtön tudtad volna. Rájönni, hogy birtokoltál valamit, pontosabban a semmit. Ez volt csak a tiéd. De ez a kis alattomos pont akkor hagy el, amikor a legkevésbé számítasz rá és biztosan a legnagyobb károkat fogja okozni.
Jogunk éppen van arra, hogy bízzunk, hogy higgyük a megvalósíthatatlant, de mindig van egy határ, ami után már józan ítélőképesség, és nem egyszerű álmodozás kell.
Miben csalódtál ennyire Timi? Vagy esetleg kiben?
VálaszTörlésNa jó ez a te titkod marad. Szerintem is csak akkor szabad reménykedni, ha van értelme, de mi alapján döntöd el, hogy van-e még vagy sem? ;) Örök kérdés! :)
A képlet egyszerű nálam: hirtelen hangulatingadozások. A probléma mára megoldódott. De nálam sok minden nagyon intenzíven csapódik le. Nem tudom hogy jó-e vagy rossz, hogy minden egyes érzés teljes hévvel önt el. Ezt ki-ki döntse el maga. :)
VálaszTörlés