12. Rész

Őrültnek látszom

Ha azt játszom

Meghasadt szívvel is élni tudok…

Nick

Őrült kopogtatást hallottam az ajtómon és enyhe szipogás szűrődött be. Zavartan mentem ajtót nyitni. El sem tudtam képzelni ki jött hozzám. Kitártam az ajtót és Laney vetődött sírva a nyakamba. Egyetlen szó nélkül, könnytől áztatott arccal. Nem tudtam mi lehet a gond, de beljebb húztam a szobámba, hogy lenyugtassam. De mielőtt kérdezhettem volna bármit is ezt nyöszörögte:

-Elhagytam, elhagytam! –s mikor kimondta ezeket a szavakat, csak még nagyobb sírásban tört ki. Még soha nem láttam ilyen összetörtnek és meggyötörtnek. Viszont ez az egy szó nem hagyott nyugodni. Elhagyta. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Arra amire már több mint 1 hónapja várok. De most valahogy mégsem tudtam örülni neki. Láttam már Laney-t sírni, de nem így, tiszta fájdalomból. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem önként és dalolva szakítottak. Akkor nem borult volna ki ennyire. És az sem vallott rá, hogy 1 hónap után kiszeretett volna belőle. Laney biztos, hűséges típus, aki tudja mit akar. Ha ő 1 hónapja úgy döntött járni akar Aaron-nal, akkor azt véresen komolyan is gondolta, erős érzelmi alapon. Sajnos ezt be kellett ismerjem.

-Szakítottatok? –tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

-Én szakítottam vele. –szipogta.

-Valami történt? –egy porcikám se kívánta, hogy estimesét hallgassak Aaron-ról, de szerettem volna segíteni Laneynek. Mert őt még mindig igazán szerettem.

              -A suliban. Tudtam én, hogy nem szeretnek engem, de most Aaron-t is kiutálják, érted? Csak azért mert velem járt.  De én véget vetettem ennek. Nem teszem tönkre Aaron-t a szerelememmel. Én nem akarom. –folytak a könnyei és a hangja már teljesen berekedt a sok sírástól. Annyira sajnáltam szegényt. Látszott mennyi lelki erőre volt szüksége, hogy otthagyja Aaron-t.

-Én, sajnálom. –valahogy mégsem tudtam örülni annak, hogy szakítottak. Azt hittem pedig ha eljön ez a nap, majd’ ki fogok ugrani a bőrömből. Most mégis Laney szenvedő arcára pillantva, azt kívánom, bár ott maradt volna azzal a szerencsétlennel. Talán ha megnyugszik egy kicsit és túl lesz az első szenvedésen, már én is boldogabb leszek.

-És tudod mi a legrosszabb? –folytatta. –Hazudtam neki. Azt, hogy már nem szeretem. Különben nem engedett volna el. Szörnyű ember vagyok.

-Nem! –fogtam közre a kezemmel az arcát. –Te nem vagy rossz ember! Sőt, ilyen önzetlen teremtéssel még soha nem találkoztam. Higgy nekem! Gyere ide! –öleltem magamhoz. –Nemsokára jobb lesz.

-Elvettek egy darabot belőlem. És pont a boldogságom volt benne.

-Leszel még boldog! Itt vagyok én is és segítek neked.

-Köszönöm! Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék. És bocsi, hogy így rád törtem. –törölgette a szemét, bár hasztalanul, mert újabb könnyek buggyantak elő

-Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked. –jó volt végre egy kicsit közel érezni magamhoz Laney-t. Rég nem volt már rá lehetőségem. És kicsit rossz embernek éreztem magam, mikor kihasználtam Laney állapotát. De végre megölelhettem, minden következmény nélkül.

Aaron

Ott ültem egymagamban, még mindig a szobámban. A falra meredtem, még csak pislogni se volt erőm. Olyan lehettem mint egy fásult zombi. Olyan hirtelen jött ma minden. Annyira könnyen fordult 180 fokot az életem. Azt hittem velem ilyesmi nem történhet, hisz olyan jól voltam. Még soha jobban. És most, soha rosszabbul.

Laney

Nem mertem suliba menni reggel. Illetve rengeteg energia kellett hozzá, hogy kilépjek a lakásból. A szemem sírás miatti vörösségét semmilyen smink nem tüntette el. Főleg, hogy újra és újra rám jött a bőghetnék minden 5 percben. Nem mertem a többi diák szemébe nézni. Bár ez volt a legkisebb gondom, hogy mit fognak rólam gondolni, ha kisírt szemmel vonszolom magam végig a folyosón. Kár, hogy nem volt nyár, mert akkor elég lett volna felvennem egy napszemüveget.

Kissé megnyugodtam, amikor a suli előtt megláttam Nick-et. Amint meglátott odaszaladt hozzám. Tudta, hogy most védőbástyára van szükségem. Így hát a átkarolt és így mentünk be. Én a padlót fixíroztam, hogy ne kelljen senki szemébe belenéznem és ne is lássam, hogyan vizslatnak mások. Nick határozottan lépkedett mellettem, mint egy testőr. Egyszer hallottam, amit összesúgtak mögöttünk:

-Ezek most együtt járnak? –lehet, hogy most úgy néztünk ki, de szó sem volt erről. Viszont belegondoltam ebbe. A látszat csal elvében, mi lenne ha csak úgy tennénk mintha járnánk? Ha Aaron látja, hogy továbbléptem, akkor ő is ezt teszi és boldog lehet. Nem aggódik többet miattam. Talán meg is utál. ÉS ha ő gyűlöl engem, akkor mindenki más szeretni fogja. Egyszerű a stratégia. És úgy érzem egyre mélyebbre süllyedek a hazugságok tengerében. Egy hazug liba lettem. Milyen ember lett belőlem, uramisten! Talán azt se érdemlem meg, hogy Nick itt pátyolgasson.

Érdekes, hogy anno még kinevettem azokat akik szörnyű szerelmi bánatban szenvedtek. Akik összezuhantak egy-egy szakítás után. Jaj, mennyire gyerek voltam még akkor. Most már értem ezeket az embereket. Most én is úgy nézet ki mint egy felmosórongy. Mindez egyetlen fiú miatt. A fiú miatt.

-Nick! –lestem föl rá mikor egy csendesebb helyre értünk.

-Igen?

-Eszembe jutott valami. Kérlek ne ölj meg. Nem kell igent mondj, ha nem szeretnél.

-Mit találtál ki te lány?

-Mi lenne ha egy kicsit. Tényleg csak pár hétig esetleg. Úgy tennénk, mintha járnánk. Nem kell megcsókolnod, se semmi, csak tegyünk úgy. Könnyebb lesz Aaron-nak úgy továbblépni, ha haragszik rám. És ezért biztos meg fog gyűlölni.

-Szerintem ez nem egy jó ötlet. De ha te ezt szeretnéd én támogatlak.

Nick

Teljesen elképedtem Laney kérésén. Mindig is arról álmodtam, hogy járni akar velem, de nem így, színjátékként. De nem tudtam visszautasítani. Láttam, hogy fontos neki és mellette kell lennem. De nem használom ki a helyzetet. Most nem. Az még tőlem is gusztustalan lenne. De legyen, eleget teszek Laney kérésének. Csak Aaron be ne verje a képemet. Na nem mintha hagynám. Bár kinézem bele, hogy elborul az agya.

Még egyszer megöleltem Laney-t és mindketten mentünk az első óránkra. Féltettem szegényt. Most nagyon kiszolgáltatott állapotban volt. 

Laney

Amint beléptem az osztályterembe Hayley és Emi rögtön mellém ugrottak. Rossz volt, hogy most én rontom el a hangulatot. A trió mindennapos jókedvét. Mintha meghalt volna valakim, úgy pátyolgattak engem. Én nem akartam kimutatni milyen rosszul vagyok, de kijött és kész. Ez olyan dolgok egyike volt, ami felett nem uralkodhattam. Voltak akik furcsán néztek rám, voltak akik nem is foglalkoztak velem. Az utóbbiaknak örültem inkább.

Elbújtam a fal mellett a helyemen és láthatatlanná váltam, amennyire csak tudtam. Szerencsére nem szólított fel a tanár. Nem csak azon az órán, hanem egyiken se aznap. Hálát adtam érte az égnek. Így az órákat békében tölthettem el. A szünetekben pedig a nyugalmat főként Nick biztosította. Egy dolog viszont teljesen felkavart.

Aaron

Nem hittem a szememnek, amikor Laney Nick-be karolva jött a folyosón velem szemben. De az én barátnőm, vagyis volt barátnőm (de nehéz megszokni) nem nézett rám. A földet bámulta, de még így is láttam, hogy könnyes a szeme. Az arca bánatos volt és eltűnt róla a megszokott életvidámság. Ha már ilyen gyorsan Nick karjaiba szaladt, akkor mi a baja? Talán nem teszi boldoggá az eddig elnyomott hősszerelmes? Pedig most itt van a lehetősége. Sikerül behálóznia Laney-t. És én itt nézem tehetetlenül. De mi történt Laney-vel? Nem vall rá, hogy egy perc alatt odaadja magát valakinek. De most ez volt a helyzet. Alig másfél napja szakítottunk és ő máris Nick-kel édeleg. Hogy van ez? Nick biztos meggyőzte valamivel. De úgy látom Lane-nek sincs ellenére a dolog. Úgy kapaszkodik belé, mintha az élete múlna rajta. Talán őt jobban szereti, mint engem valaha. Ennek még a gondolata is éles fájdalmat okozott.

Sietősre fogtam, hogy ne is lássam az újdonsült párocskát. Beviharzottam a rajzterembe, mert lassan kezdődött az órám. De ahelyett, hogy nyugtom lett volna Caroline lépett oda hozzám.

-Szia Aaron!

-Hello! –löktem oda.

-Csak nincs valami baj? Olyan letört vagy.

-Semmi. –válaszoltam tömören.

-A szakítás? Hallottam róla. –tette a kezét a vállamra. –Annyira sajnálom. -mondta együtt érző hangon. Fura, de egész kedves volt.

-Köszi.

-Segíthetek valamiben?

-Nem hiszem, hogy tudnál.

-Figyu, látod Brian ma nem jött suliba. Mi lenne ha melléd ülnék? –csak megvontam a vállam. Aztán már csak azt láttam, hogy Caro lehuppan a mellettem lévő székre. –Meglásd, pár nap és jobb lesz. Főleg ha nyitott vagy az újdonságokra. Kicsit lazíts és könnyebb lesz. –tanácsolta. –Mi lenne ha már ma este elkezdenéd? Ma lesz Jenna szülinapi bulija, a házukban tart egy nagy party-t. Gyere el! Jól fogsz szórakozni ígérem.

-Áh, nem hiszem, hogy el tudnék ma menni.

-Ne keress kifogásokat! Kérlek, az én kedvemért! Péntek van, bulizzunk egyet!

-Szerintem Jenna nem akart engem meghívni.

-Dehogynem. És ráadásul Jenna az egyik legjobb barátnőm. Ha én kérem akkor biztos megengedi. De szerintem szívesen lát ettől függetlenül is. –olyan lelkes volt Caro én meg olyan tehetetlen, hogy elgondolkodtam az ajánlaton.

-Na jó. Kicsit benézek. Hol is lakik Jenna?

-Sea Road 45. Este 8.

Laney

-Lane, minden rendben? –vizslatott Emilia.

-Nem egészen, de köszi. –válaszoltam meggyötörten.

-Valamit csinálni kéne, hogy jobban legyél.

-Kirakni engem a vonat elé.

-Ne butáskodj! Mondjuk egy csajos este? A Gray’s-ben. –vetette fel.

-Nem lennék jó társaság.

-Kikúrálunk! Kibeszéljük az élet nagy dolgait és elfelejtjük a fiúkat! –nagy levegőt vettem.

-Ha muszáj.

-Nem muszáj, de ajánlott. Akkor fél 9-kor ott találkozunk, jó?

-Jó. –nyöszörögtem, bár tényleg semmi kedvem nem volt emberek közé menni. De talán a barátnőim el tudják felejtetni velem 5 percre a fájdalmamat.

Aaron

Hatalmas embertömeg járkált ki-be Jennánál. Nem tudom hány haverját hívta meg, de úgy tűnt ott az egész évfolyam. Savanyúan néztem körbe, mikor beléptem a házba, de a karomat rögtön elkapta valaki.

-Aaron, hát itt vagy!

-Szia Caro!

-Örülök, hogy eljöttél. Jó a buli igaz?

-Hát, jó sokan vannak, az biztos.

-A legjobbak itt vannak. –nevetett, de nem tudhatta, hogy számomra a legjobb még csak a közelben sincs. Ő ilyen bulikra nem jönne. –Szóval, kérsz valamit inni? Hozok egy üdítőt. –és már el tűnt a tömegben. Olyan volt mint egy felspannolt búgócsiga. De mindenki hasonlóan viselkedett, csak én rondítottam bele a képbe. Ennek ellenére Caro körülöttem sürgött-forgott és megpróbált felvidítani. Ha nem az lenne a helyzet, ami, talán még meg is kedvelném. Bár Laney –még rá gondolni is fáj – azt mesélte nagyon szörnyű ember ez a lány. De lehet, hogy ebből már kigyógyult. Talán megjavult. Mert most tagadhatatlanul kedves volt velem.

Ekkor odarontott hozzánk valaki. Pontosabban Noah.

-Hello haver! Hallom kidobtad a csajod. Végre! Most mehetsz megint vadászni, nagy buli lesz! –veregetett vállon, mintha ez lenne az év jótette, hogy szakítottunk. Agyon tudtam volna verni ezt a barmot, hogy így beszél a kapcsolatunkról Laney-vel. De hulla részeg volt, így inkább hagytam.

-Jól van, elég, most menj vissza bulizni! –toltam vissza a többiekhez, hogy engem hagyjon békén.

-Úgy látom Noah felöntött a garatra. –nézte Caro, ahogy a srác visszatántorog a haverjaihoz.

-Eléggé.

-Nem volt valami tapintatos, de nézd el neki.

-Áh, tök mindegy.

-Na gyere, menjünk fel, mutatok valamit! –fogott kézen Caro és az emelet felé húzott. A folyosó végén volt egy fehér ajtó. Caro óvatosan benyitott. A szobában egy kanapén kívül nem volt más berendezés. Viszont a fal tele volt, filmplakátokkal. Ilyen gyűjteményt még életemben nem láttam.

-Na, tetszik? Jenna bátyja valami hihetetlen nagy filmrajongó. Mindent begyűjtött ami csak lehetséges volt. Ezek a legszebb darabjai. A többi a szobájában van.

-Azta. Nem kispályás a srác. –a szemem majd kiugrott a csodálkozástól. Tényleg nem láttam még hasonlót se. Kár, hogy rögtön arra gondoltam, bár Laney láthatná.

-Gondoltam, hogy tetszeni fog. –mosolygott, majd kicsit közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem. Más körülmények között ellenkeztem volna, de most annyira mindegy volt mi történik velem. Nem volt erőm küzdeni senki ellen. Csak hagytam, hogy a történések sodorjanak, hátha kikötök valami értelmes helyen.

Mindketten csendben voltunk, de éreztem, ahogy Caro engem néz. Végül ő törte meg a csendet:

-Aaron, te egy nagyon jó fej srác vagy, annyira nem érdemelted meg, hogy összetörjék a szíved. Bárcsak tudnék segíteni, hogy egy perc alatt elmúljon. De talán apróbb lépésekben… -közelített hozzám még jobban, hogy megcsókoljon. Egy másodpercre végigfutott az agyamon, hogy mi lenne ha hagynám. Egyedülálló vagyok, nem csalnék meg senkit. Talán még jól is elsülhet a dolog. Mindet egyetlen rövid másodpercre villant át a fejemen, hogy aztán a régi Aaron újra előtörjön és elhúzódjon a kéretlen csók elől. Mert az igenis megcsalás lenne. Megcsalnám Laney-t. Bár szakítottunk, én még mindig szeretem és amíg ennyire oda vagyok érte, súlyos bűnnek éreznék egy ilyen csókot.

-Kérlek ne! –mondtam halkan, de nem akartam megbántani.

-Bocsi! –sütötte le a szemét.

Laney

A telefonom idegesítően vibrált a zsebemben. Egy üzenetem jött Emilia-tól. Késik, mert még segítenie kell otthon, de amint tud jön, ha gondolom várjam meg. Visszaírtam, hogy megvárom, addig beülök a Gray’s-be. Elszürcsölök egy narancslevet addig amíg ideér. Egyedül, mivel Hayley nem tudott eljönni ma este, mert eléggé megbetegedett. Így hát egy magamban csoszogtam be a pubba és leültem egy üres asztalhoz, valahol szélen. Mellettem egy csapat fiatal srác ült és 2 lány. Hangosan beszélgettek, nevettek és közben ittak. Irigyeltem ezt a fajta vidámságot. Úgy tűnt én már ezer éve nem nevettem így. Mintha hosszú ideje ebben a letargiában kapálóznék. Már el is felejtettem milyen nevetni, úgy igazán.

Letettem a kabátomat és kikértem egy pohár narancslevet. Fancsali képpel újra helyet foglaltam az italommal. Elég vicces, hogy a végére egy gyümölcslé lett a társam. Itt ültünk ketten, magányosan, egymásra utalva. De ez a kis itóka csak egy dologban tudott segíteni nekem. Oltotta a szomjamat. Sajnos most nem ez volt a legnagyobb problémám.

A szívószállal játszottam, amikor felpillantva megláttam, hogy az egyik szőke hajú srác a szomszédos asztalnál engem figyel. Egészen helyes volt, de engem ez egy csöppet sem érdekelt jelenleg. Nem telt bele 5 perc, a fiú felugrott a helyéről és hozzám sétált.

-Nincs kedved csatlakozni hozzánk? Vagy vársz valakire?

-A barátnőm késik.

-Akkor gyere! Várd meg velünk a barátnődet! –invitált meg az asztalukhoz. Elfogadtam az ajánlatát. Minden jobb mint itt ülni egyedül. Helyet szorítottak nekem, majd 2 fiú megérkezett egy kör itallal. Mondanom sem kell, hogy nem narancslé volt. Amit felismertem az sör volt és bor. De letettek még az asztalra átlátszó folyadékokat is ami akármi lehetett. Talán vodka, de nem ismerem annyira a piákat.

-A hölgynek felajánlom az első vodkát. –tolta elém a szőke srác az első poharat. Kyle-nak hívták, mint közben megtudtam. –Látom mit akarsz mondani, hogy te nem iszol, de most muszáj. Társaságban nem illik különcködni. –a fejembe látott. Bár éppen nem azt akartam mondani, hogy nem iszom, csak azt, hogy most nincs kedvem. Azt hiszem nem leszek eretnek attól, hogy kéthetente egy-egy hétvégén beültünk egy sörre a barátnőimmel. De ennél többet nem ittam soha. Valamiért nem kívántam. Most viszont elém tolták ezt a valamit, ami elvileg vodka volt. Gondoltam nem lehet nagy bajom tőle, így a többiekkel együtt lehúztam. Borzalmasan égette a torkomat és olyan íze volt, mint az ablakmosónak. Kirázott tőle a hideg, de úgy láttam a többiek tökéletesen bírják. Magamról nem mondhattam el ugyanezt.

Ezután kaptam egy kis sört. Úgy a harmadik deci után kezdett a fejembe szállni. Közel sem voltam még részeg –bármilyen is legyen az – de már lassan szédültem. És valahogy minden korttyal könnyebb lett. Kezdtem elszállni a fájdalmas gondolatok. Aaron fájdalmas arca is kezdett elmosódni az emlékeimben. Napok óta először nem kerülgetett a sírás. Egyszerűen könnyebb volt. A fejemben már csak a többiek nevetése zúgott és lassan a sajátom is. Mert nevettem, nem is tudom már min, de nevettem és ez volt a lényeg (abban a pillanatban) Már nem ellenkeztem amikor megkóstoltatták velem a tequilát.

-Te lány, jól bírod a piát! –üvöltötte a fülembe Kyle, de nehezen tudta kimondani. Erre egyből nekem is megeredt a nyelvem, nem bírtam magamban tartani.

-Aaron, mindig kicsi lánynak hívott. –csaptam le a poharat és a szám azt hiszem legörbült, közben próbáltam a fejemet egyenesen tartani,  de mindig az asztal felé vándorolt, aztán oldalra dőlt és hasonlók.

-Ki az-az Aaron? –jött a kérdés, de már nem tudtam megválaszolni, mert egy ismerős hang kiáltott a tömegben, majd valaki megfogta a vállamat.

-Laney, te meg mit csinálsz itt? –nézett rám halálra váltan Emilia.

-Emiiii! –üvöltöttem széttárt karokkal. - Jó hogy jössz. Kérsz inni? –nyomtam az orra alá egy félig üres söröskorsót.

-Nem kérek! És te se kérsz többet! –tette le a kezemből és én nem értettem mi baja van. Olyan ijedtnek és mérgesnek látszott. Pedig én jól éreztem magam. Ellazultan és könnyedén.  –Most ha nem haragszotok hazaviszem Laney-t. –segített fel Emi.

-Ne vidd el! –hangzott az egyöntetű ellenkezés.

-Nem baj, majd még találkozunk srácok! Köszi az estét! –nyögdécseltem, de a nyelvem összegabalyodott és elég nehezen sikerült kimondanom. Aztán integettem nekik, ahogy Emi kivonszolt a pubból.

-Te Emi, nem tudod miből maradtál ki. Ittunk tequilát. Az első még rossz, de a többi nyamm. –röhögcséltem, miközben próbáltam megállni a lábamon. De mintha csúnyán lejtett volna az út minden irányba.

Aaron

Miután megtörtént ez a kis majdnem-affér Caro-val, úgy döntöttem inkább hazamegyek. Nem éreztem jól magam és az sem segített, hogy Caro ilyen volt. Most az nem megoldás, ha leállok egy másik lánnyal csókolózni. Csak egy lánnyal vagyok hajlandó, de vele már nem lehet.

Caplattam haza a koromsötétben és csak az ágyamat akartam, hogy aludhassak végre és ne agyaljak ennyit. Épp befordultam az utcánkba, amikor hangos –az utca csöndjéhez képest hangos – beszélgetésre lettem figyelmes. De az egyik hang zavaros volt, nem tudtam szavakat kihallani belőle.

Mielőtt megláttam volna a két lányt a lámpa fényében már akkor belém hasított, hogy ez a hang az Övé. Bár ilyennek még sose hallottam, de az övé.

Emilia volt Laney-vel és úgy tartotta, mintha Lane menten eldőlne. Így is volt. Az én szerelmem ide-oda dülöngélt és értelmetlen zagyvaságokat mormolt. Ivott? Az nem lehet. Ő nem szokott ennyit inni, soha. Mi történt veled kicsi lány?

Emi már alig bírta tartani Laney-t és a kaput is ki kellett volna nyissa. Abszolút nem tudva magamról odarohantam, hogy segítsek. Emi csak egy „köszit” mormogott, valahogy nem mert a szemembe nézni.

Laney kezét a vállamra tettem és belekaroltam a derekába, hogy megtartsam. Annyira vágytam rá, hogy egyszer az életben még átkarolhassam, de nem így, hogy éppen kezd összeesni. Meg se akartam kérdezni Emi miért hagyta, hogy ennyit igyon. Le kellett volna állítania az első pohár után. Lanes nem bírja a piát.

-Soha többé nem kések el a találkozóinkról. –sóhajtott fel Emi. Így már értettem, miért lett részeg Laney. Senki nem volt vele, hogy vigyázzon rá. Én sem.

Emilia kinyitotta az ajtót, majd betámogattam Lane-t. Haragudtam rá amiért ennyit ivott, de sajnáltam is. Biztos volt oka, hogy engedett egy olyan csábításnak, ami számára nem is volt vonzó annyira. Hiszen Laney nem szeretett inni, főleg nem ennyit.

A villany felkapcsolódott amint beértünk és Laney anyukája lépett elő álmosan. De amint meglátta a részeg lányát, egyből kipattant a szeme.

-Laney! Mi történt? Te részeg vagy!

-Szerintem nem igazán hallja. –mondta Emi. –Inkább holnap! De kérem ne legyen nagyon mérges, nincs túl jó lelki állapotban és most először történt ilyen. –amint láttam Emi beszéde nem nagyon hatotta meg Mrs. Wilson-t. A dühtől izzott a szeme és láttam, holnap egy alapos fejmosást fog kapni Laney, büntetéssel megspékelve.

De miért mondta Emi, hogy nincs túl jó lelki állapotban? Hiszen boldog Nick-kel nem? Ő szakított velem, akkor meg miért bánatos? Hisz megszabadult tőlem, ahogy szerette volna. Lehet, hogy Nick bántotta meg. Ha igen, akkor kitekerem a nyakát. Vagy lehet, hogy még mindig amiatt szomorú amit a suliban mondott róla az a néhány hülye. Könnyen a szívére veszi az ilyen dolgokat.

Mikor az anyja dúlva-fúlva visszament a szobájába én felkísértem Laney-t a szobájába. Amint elengedtem bezuhant az ágyába. Emi közben el is ment, mert úgyse lett volna ereje felhozni Laney-t. Elköszönt tőle, bár szerintem Lane nem hallotta és hazament.

Most pedig itt voltunk ketten Laney-vel. Betakargattam, kiszedtem a haját az arcából, hogy láthassam. Rögtön el is aludt, ahogy ágyat ért. A szívem szakadt meg érte. Olyan védtelen volt. Nem csodálom, hogy belevitték a rosszba, bárki is tette ezt vele. Mert nem hiszem, hogy önszántából ment a pulthoz kikérni magának egy jó adag alkoholt. Csak néztem, ahogy most már békésen alszik és hallgattam, ahogy halkan szuszog. Megsimogattam az arcát. Annyira hiányzott már ez a mozdulat és hogy újra a bőrét a bőrömön érezzem.

Nem bírtam ki, egyszerűen csábított a vágy, hogy hozzáérjek, úgy mint régen. Közelebb hajoltam hozzá és egy apró csókot adtam neki. Nem az volt, amire igazán vágytam, de annyira jól esett. Még így is, hogy Laney nem is tudott róla.

-Hiányzol! –suttogtam a levegőbe, olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam. És elért a keserű felismerés, hogy indulnom kéne. Nem lehet itt vele egész álló éjjel. Reggel ha felébred tuti elküldene a fenébe és az anyja sem díjazná. Így hát nagy fájdalmak közepette, de felálltam az ágyától és elindultam kifelé. De vissza kellett még egyszer fordulnom, amikor Laney álmában beszélt. Csak ennyit mondott:

-Szeretlek! –nem tudom kinek szólt, vagy hogy szólt-e egyáltalán valakinek. Gőzöm sincs kiről álmodhatott, de kicsit olyan volt mint régen, amikor ébren, szívből –mert tudom, hogy szívből volt –mondta nekem ezt a szót. Most is pont olyan jól esett. Hinni akartam, hogy nekem szólt, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy biztosan nem.

11. Rész

Hiába úszik ezer vitorlás a tengeren

Hiába nézek végig minden egyes emberen

Ha millióból csak egy vagyok

Még csak nyomot sem hagyok

A szél önkényesen dobál

Senki ellen már nem áll

Bár szakad a vitorla

Nem taszíthat nyomorba

Bár elveszett az evező

Nyílt vízre elterelő

Szellő sodor tova

Magad sem tudod hova

Színesen pompázik a győzelmi zászló

De nem szól érte csak pár kedves szó

Hisz mások zászlaja oly feltűnő

Nem ily, ködben szimplán eltűnő

Mikor már eltűnik a vasakarat

S utána csak üres fedélzet marad

Akkor kap újra bele a szél

Vitorlája vidám táncra kél

A legénység majd tisztelegve várja

Hogy elkapja a hajót a tengernek árja.

Laney

Egészen megrémültem magamtól, mert egész órán be voltam sózva. Legszívesebben felpattantam volna és átrohantam volna 3 teremmel arrébb. Beleültem volna Aaron ölébe és ott töltöttem volna az egész napot. Megőrültem igaz? Tudom én. Csak hát olyan intenzív most minden és nehéz mindent egyszerre kézben tartani. De én igazán próbálkozom.

A nap érdemi része pedig egyértelműen az volt, amikor a suli végeztével Aaron-nal kéz a kézben mentünk haza. De sajnos ezt is beárnyékolta valami. Nem tudtam beszélni Nick-kel és ez bántott. Tudni akartam mi volt a baja és hogy kiheverte-e. Úgy éreztem nagy a gond, így nem mehettem el mellette szótlanul.

-Mesélj! –nézett rám Aaron jelentőségteljesen. –Tudom én, hogy mikor bánt valami.

-Jól látod. Tudod, azon agyaltam, hogy vajon mi baja lehetett reggel Nick-nek. Szörnyen nézett ki és ismerem őt. Valami nagy baja van. –lehet, hogy a legjobb barátom iránti aggodalmaimat nem a barátommal kéne megbeszélnem, de reméltem, hogy nem haragszik érte. Valakinek el kellett mondjam.

Aaron

Nagy dilemma. Most elmondjam Laney-nek vagy sem? Még ő érzi rosszul magát emiatt a Nick-gyerek miatt, amikor nem neki kéne. Az, hogy Nick abszolúte bele van esve az ÉN barátnőmbe, az legyen az ő baja. És fura, hogy Lanes eddig nem vette észre, hogy ez a srác mennyire oda van érte. Nekem elsőre lejött. De nem voltam benne biztos, hogy Laney-nek tőlem kéne megtudnia és pont ma. Bármennyire utáltam Nick-et, most ez volt a legutolsó dolog amit figyelembe kellett vennem. Most Laney volt a fontos. Tudtam, ha rájön, hogy a legjobb barátja szerelemes belé teljesen összeomlik. Neki fontos volt ez a barátság és ha ez összedőlne, biztosan fájna neki. És én nem tudtam megbántani Őt.

Márpedig biztos voltam benne, hogy Nick letargiájának az oka, újdonsült szerelmünk. Gondolom ő évek óta próbálkozik, erre jövök én és pár hónap alatt megkapom azt, amit ő ennyi munkával sem érhetett el. Egy rövid pillanatra, egészen elhanyagolható tizedmásodpercre megsajnáltam ezt a szerencsétlent. Belegondoltam milyen lehet, ha ott vagy évekig a szerelmed mellett, de nem érintheted meg és ő nem mutatja jelét annak, hogy viszonozná az érzéseidet. Biztos elég pocsék dolog, De egyúttal arra is rá kellett volna jöjjön, ha még most se lett belé szerelmes Laney, akkor ezután se fog és felesleges minden erősfeszítés. Csak az idejét és az energiáját pazarolja. Ilyen szempontból viszont szörnyen csökönyös és hülye, no meg vak. Nem csak azért kéne feladnia mert engem idegesít, hanem mert esélye sincs Lane-nél. Legalábbis amíg én itt vagyok.

-Majd elmondja ha szeretné. –nyögtem ki végül. Úgy döntöttem nem ez a megfelelő alkalom a szerelmem felvilágosítására.

Nick

Otthon becsaptam magam mögött az ajtót és csak a legszükségesebb esetekkor mentem ki a szobámból. Ha anyu kopogott akkor vagy nem szóltam semmit vagy elküldtem. Mikor már harmadjára kopácsoltak az ajtómon enyhén ideges lettem. Nem lehet megérteni, hogy nincs kedvem társalogni senkivel?

-Ha eddig nem nyitottam ajtót, most sem fogok! –kiabáltam ki.

-Nick! –hallottam egy vékony hangot kintről, de nem anyu volt. Kinyitottam az ajtót és arcon vágott a tény, hogy Laney áll ott.

-Hello!

-Anyukád engedett be. –magyarázkodott.

-Gyere! –invitáltam, mert mi mást tehettem volna? Pedig most, életemben először nem volt humorom vele beszélgetni.

-Bocsi, hogy így bejelentés nélkül rád török, de amint hallottam az előbb is nem vagy túl jó passzban. Ismerlek és tudom, hogy baj van. Ugye nem kell mondanom, hogy szívesen meghallgatlak? –nézett bele mélyen a szemembe, hogy meggyőzzön róla, milyen komolyan gondolja. Nem is kételkedtem benne, hogy így van. Mindig mindent elmondtunk egymásnak. De ez most nem olyan helyzet volt, amit kibeszélhettem volna. Főleg nem vele. Most még nem tudtam kitálalni. Így hát elő kellett állnom egy hihető hazugsággal. Nem voltam jó abban, hogy pont neki hazudjak, de most muszáj volt.

-Csak annyi az egész, hogy összevesztünk a szüleimmel. A szokásos, hogy nem hiszik el, hogy suli és délutáni tanulás után már nincs energiám a szobámat is rendbe tenni és a legutolsó morzsát is elpakolni magam után. –azt hiszem ez elég hihetőnek hangzik, vagyis remélem.

-Oh. Szóval ez a gond. Megértelek. A szülők kicsit másképp látják a világot. –veregette meg a vállamat együtt érzően. De azért elég pocsék érzés volt hazudni neki. Olyasmiért aggódott, ami meg sem történt.

-De holnapra már korrektül leszek. –lódítottam ismét. Nem hiszem, hogy egyhamar jobban lennék. Hacsak nem történik valami csoda és Laney szerelmet nem vall nekem. De jelen pillanatban ilyesmi csak a legmerészebb álmaimban fordulhatott elő, sajnos.

És itt ült mellettem ez a csodás lány. Az, aki fél órája talán még egy másik srác kezét fogta. Amint elképzeltem, máris üvölteni tudtam volna. És csak azt kívántam, bár egyedül maradhatnék végre a kínjaimmal.

Laney

Valamennyire megnyugodtam, amikor eljöttem Nick-től. Megbizonyosodtam róla, hogy nem dőlt össze a világ, csak összeveszett a szüleivel. Ez máskor is megesett már és ilyenkor 1-2 nap alatt rendbe jön minden. Reményeim szerint holnap már a régi, vidám Nick-kel fogok találkozni a suliban. Azt hiszem kezd minden rendbe jönni.

*

Nick

1 hónapja, 1 hosszú hónapja szenvedek már ettől. Nap mint nap látom turbékolni őket, már 1 teljes hónapja. Ezt egy egyszerű halandó hogy bírhatja ki? És végig takargatnom kell. Mikor Laney-vel vagyok mosolyognom kell és viccelődnöm, különben faggatni kezd és már nem tudnék újabb hazugsággal előállni. Aztán nézni Aaron önelégült képét, ahogy előttem ölelgeti Laney-t és az orrom alá dörgöli, hogy nem lehet az enyém. Legszívesebben fejbe vágnám ilyenkor. Csak azt a napot várom, amikor végre szakítanak.

Laney

Emivel és Hayleyvel üldögéltünk a suli aulájában lyukas órában. Valami feszültség volt a levegőben, még én is éreztem. A lányok kínos csöndben voltak, alig néztek rám. Csak egymásra pillantottak néha, mintha némán beszélgetnének.

-Laney! –szólalt meg végül Emi félénken, mint aki nem tudja, hogyan mondja el a rosszhíreket. Igen, ezek határozottan rossz hírek lesznek.

-Ne kímélj! –emeltem fel a kezem. Hallani akartam, hogy miért van ilyen hullaházi hangulat.

-Tegnap hallottam valamit. Matek felkészítőn. Néhányan beszélgettek előttem és hát elég hangosan voltak, hogy halljam őket. És hát, rólad volt szó meg Aaron-ról. –letaglózott a hír, de valamiért mégsem lepett meg teljesen. Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem engem képzeltek el Aaron mellé.

-Mit mondtak? –sóhajtottam. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, de ha már belekezdett, mégiscsak hallani szeretném.

-Először is, hogy nem vagy Aaronhoz való és nem értik, hogyan keveredett melléd. Jaj de rossz ezt így kimondani. Az ő hülye szavaikkal.

-Folytasd csak!

-Aztán az a Noah így fogalmazott hogy, azóta nem is haverkodik Aaron-nal, mert félő, hogy téged is magával visz a csapatba és nem akar veled társalogni. És, hogy talán Aaron-t elküldik a zenekarból. –könnybe lábadt a szemem, ahogy hallgattam ezeket e kemény szavakat.

-Miattam?! –nyöszörögtem elhaló hangon. Magam elé meredve, könnyező szemmel próbáltam felfogni mindazt amit Emilia mondott.

-De ne hallgass rájuk Lane! –ölelt meg Hayley.

-Igen! Tudod ezek milyen hülyék! Mind népszerű, egoista barom. Az ő véleményük nem számít. Amúgy is mindenkiről ezt mondják. Nem is ismernek téged. –nyugtatgatott Emi is, nem sok sikerrel.

Tönkretettem Aaron életét, azzal, hogy a részese lettem. Őt mindenki szerette és most az én hibám, hogy kiutálták. Tudtam én, hogy vannak akik nem szeretnek, de hogy ennyire, azt nem is képzeltem. Hiszen alig ismerem őket, Még csak köszönőviszonyban sem vagyok egyikkel se. Akkor meg miért?

Jobb lenne Aaron-nak, ha én nem is léteznék. Lenne egy csinos, kedves és legfőképpen mások által kedvelt barátnője és ők lennének a tökéletes pár. Lelki szemeim előtt megjelent egy karcsú szőke lány, amint épp Aaron-t öleli. Az én Aaron-omat.

Aztán tovább gyűrűzött ez a képzelgés. Egy világ amelyben nem létezem. Aaron soha nem is hallott felőlem, csak éli a boldog életét. Emi és Hayley ketten vannak barátnők. Nem létezik a trió. Nick-nek is van barátnője, mert nem kell az én lelkem ápolásával foglalkoznia, hiszen nem létezem abban a világban. Mindenki boldogabb lenne, ha nem ismerne.

Kisírt szemmel mentem az utolsó órámra és arcomat végig a kezembe temettem, hogy ne lássanak sírni. Lenyeltem a könnyeimet, akárhányszor elő akartak törni. Aztán amint lehetett kislisszoltam a teremből, hogy rohanhassak haza. A biztonságot nyújtó kis kuckómba, ahol addig sírhatok, míg el nem fogynak a könnyeim. Jelenleg úgy éreztem egy fél tengernyi könnyet kisírtam már.

Tudtam, hogy ma Aaron-nal kellett volna hazamenjek, de nem vártam meg. Nem akartam, hogy így lásson. Csak rohantam haza. Szerencsére senki nem volt otthon, így nem zaklattak, hogy mi bajom van. Bevetettem magam az ágyamba és kitört belőlem újra a zokogás. Rázkódott alattam az ágy és eláztattam a párnámat is. Úgy éreztem menten meghalok. Nem tudom elviselni mindezt. Hosszú idő óta újra magányosnak éreztem magam, de most jobban mint valaha. Úgy éreztem mintha több százan állnának engem körbe, miközben kiröhögnek és kővel dobálnak. Ez az érzés legalább annyira fájt. Minden utálkozó szó egy szikladarab volt, amit rám hajítottak. Lassan elleptek a fájó sebek, amiket az ütések okoztak.

Itt akartam hagyni mindent. Elfutni az ország másik végébe, hogy soha többé ne találkozzak ezekkel az emberekkel. Újra akartam kezdeni mindent. És bármennyire is szenvedtem tőle, meg kellett hoznom a döntést. Aaron-nak nem jó ha vele maradok. Most nem lehetek önző, hisz szeretem őt és a legjobbat akarom neki. És a legjobb az, ha kilépek az életéből.

Aaron

Szinte futottam hazáig. Amit Emilia mondott, istenem még fel sem fogtam teljesen. Ott álltam, vártam Laney-t a suli kapujában, amikor jött Emi és azt mondta már hazament. Aztán elmondta mi történt vele. Azokat a  pletykálkodó, rosszindulatú rohadékokat meg tudtam volna ölni. Olyanokat mondtam az én szerelememről, hogy nekem fájt. Szegénykém, most biztos pocsékul érzi magát. Szerettem volna Őt megvigasztalni most rögtön. Ezért rohantam hozzájuk lélekszakadva. De hiába csöngettem és kopogtattam nem jött válasz. Ezért bátorkodtam megnézni nyitva van-e az ajtó. Nem volt bezárva, így besétáltam. Majd Laney szobája előtt megtorpantam. Felkészültem arra, hogy mit fogok látni. Laney biztosan sír. Beléptem hát a szobájába és az a látvány. Erre nem lehetett felkészülni. Feküdt az ágyán egy párnát szorongatva. Rázta a zokogás, a haja az arcába esett. Nem bírtam ki, odaugrottam és szorosan átöleltem. De Laney elhúzódott. Majdnem megszakadt a szívem, ahogy a sírástól vörös szemek fájdalmasan rám pillantottak.

Laney

Nem készültem fel rá, hogy már most el kell mondanom Aaron-nak. Túl hamar volt még, de most vagy soha. Ott ült mellettem és a szemében az én szenvedésem tükröződött az övével vegyülve. De még mindig gyönyörű volt. Milyen kár, hogy soha többé nem láthatom. Kérlek Aaron, hosszabbítsd meg ezt a pillanatot, mert ha véget ér, akkor mennem kell, pedig hidd el itt maradnék, de neked is az a legjobb, ha szakítunk. Fájt még csak rá gondolni is, hogy mit kell most tennem. Hiszen nem akartam, hogy vége legyen, hogy is akarhattam volna? De azt kell most szem előtt tartsam, hogy neki mi a jó. De úgy fog hiányozni. Még csak most kezdődött el és máris bevégeztetett. MI volt ebben a szerelemben olyan bűnös, hogy szét kell minket szakítani? Miért nem lehetek egyszer, csak egyszer boldog? Hiába, úgy nem tudok boldog lenni, ha ezzel egy másik ember életét teszem tönkre. Most igaz az a klisé, hogy ha szereted el kell engedned. Azt hittem ilyen csak a filmekben van.

Láttam Aaron arcán mennyire meglepődött mikor eltoltam magamtól. Soha nem tettem még ilyet. Soha nem volt olyan, hogy ne kívántam volna a közelségét. Most is hozzá szerettem volna bújni, de nem lehetett. Soha többé nem lehet.

-Sajnálom! Kérlek ne sírj, nem érnek annyit! –kezdte Aaron szomorúan.

-Aaron! –próbáltam határozott lenni, de a hangom remegett. A sírástól és a félelemtől egyaránt –Én, én….mondanom kell valamit.

-Mondd csak! Hallgatlak! Istenem, miért történik ez? Nem szeretlek sírni látni.  De hidd el, ha lesz alkalmam visszaadom nekik.

-Aaron, kérlek! –szakítottam félbe, mert féltem, ha sokáig várok, akkor nem bírom majd kimondani.

-Bocsánat, mondd csak! –szabadkozott a kitörése miatt.

-Nem tudom, hogyan kezdjem, de a legjobb ha gyorsan elmondom. Szerintem fejezzük be! –Aaron lefagyott. A szeme tágra nyílt és az enyémbe fúródott. A szája kinyílt a meglepettségtől.

-De… -csak ennyit bírt kimondani.

-Én sajnálom. –csak nézett rám és életemben először egy könnycseppet láttam megcsillanni a szemében. De az a legfájdalmasabb könnycsepp volt amit valaha láttam.

Aztán rázni kezdte a fejét és a karomra tette a kezét.

-Nem, nem! Nem is mondj ilyet! Megoldjuk, ketten! –hangsúlyozta ki. –Ne hallgass azokra a barmokra! Miattuk ne! –hadarta kétségbeesetten és nekem a szívem szakadt meg miatta. Féltem mindjárt visszavonok mindent és a karjába zuhanok. Valamit ki kell találnom, hogy miért akarok szakítani, különben nem hiszi el. Hisz tudja, hogy mindennél jobban imádom. Kell valami jó ok. Sajnos csak egy jutott eszembe, de azt nagy kínba kerül kimondanom, mert a világon a legnagyobb és legocsmányabb hazugság.

-Aaron, szakítani szeretnék. Miattam bántanak téged, érted? Miattam.

-De engem az nem érdekel. Ők nem fontosak, de Te az vagy nekem.

-De igen fontosak, mert tönkreteszik az életed miattam. És én nem bírom nézni, hogy csak azért utálnak ki mert velem vagy. Főleg úgy, hogy rájöttem talán, talán –dadogtam mert nem bírtam kimondani. Életem legszörnyűbb hazugsága lesz ez. Soha nem fogom magamnak megbocsátani. –Talán már nem érzem azt amit az elején. Lelkiismeret furdalásom van amiért tönkreteszem az életed úgy, hogy talán már nem is szeretlek annyira. –szédültem szinte, mintha a hazugság méretével egyenes arányban nőne a rosszullét. Borzalmas volt. Azt mondani Aaron-nak, hogy már nem szeretem? Egy féreg vagyok, egy undorító féreg. De győzködöm magam, hogy jót tettem. Ha most elhagyom egy ilyen hazugsággal, akkor őt visszafogadják.

Aaron

Soha ilyen borzalmas dolgot még nem mondtak nekem, mint amit most Laney. Egyszerre elárasztottak a könnyek, férfi létemre. Nem bírtam elviselni, hogy életem szerelme már nem szeret és szakítani akar. De hogyan, és hogy ilyen hamar? A mai napig minden rendben volt, hogy romolhatott el csak így? Talán vak voltam és nem akartam észrevenni. Jézusom, mondd, hogy nem én voltam ilyen hülye! De olyan komolyan mondta. Nem mondaná ha nem lenne így, ugye?

-Ez igaz? Már nem szeretsz? –muszáj volt még egyszer megkérdeznem. Mert hallottam én, de nem hittem el amit mondott. Lehetetlen. Nem akarom elhinni.

-Sajnálom! –sütötte le a szemét, ezzel tudatva, hogy már nem szeret. De egy csöppet sem tudtam haragudni rá, még most sem. Csak szenvedtem tőle, de nem voltam mérges. Életemben először sírtam egy lány előtt. Egyedül éreztem magam. Hisz épp most hagyott el az egyetlen ember, akit igazán szerettem.

10. rész

Nick

Kellemes érzés fogott el, amikor reggel tudatosult bennem, hogy 20 percen belül látni fogom Laney-t. Két napot nem voltam itthon és máris hiányzott. Bár imádtam Windsor-t és a nagyszüleimet. Mindig amikor elutaztam hozzájuk elvittek a kastélyba és én minden egyes alkalommal éveztem, akárhányszor is láttam. Azt kívántam bár Laney is élvezhetné mindezt. Egyszer biztosan megmutatom neki ezt a helyet.

Addig is mindent elmesélek neki a suliban ami a hétvégén történt velem. Remélem már most reggel találkozunk. Ami esélyes, mert nagyjából mindig egyszerre érünk be. Ezért is siettem a suliba és úgy éreztem ma mindent rendbe hozhatok. Valami ismeretlen lelkesedés költözött belém, mintha valami azt súgta volna, Laney lassan beadja a derekát, csak legyek kitartó. Így a lehető legjobb formámban megálltam a suli kapujában és elővettem a telefonom, mint aki szimplán csak egy sms-t ír. Persze csak az időt akartam elütni amíg Laney megérkezik.

Egyszer csak ismerős nevetés hangzott a távolból. Felszabadult, ami csak Laney hangja lehetett. Felkaptam a fejem, hogy elé menjek, de mikor előtűnt az épület mögül ledermedtem. Földbe gyökerezett lábbal és kikerekedett szemmel bámultam, ahogy Aaron Laney-t szorosan átkarolva sétál a suli felé. Együtt nevettek és Laney nagyon boldog volt, ez messziről is jól látszott. Minden lelkesedésem és reményem egy suhintással a porba hullott és ott ezerfelé tört. Egyszerre csak belém hasított az érzés, hogy vége. Laney, az én Laney-m és az a pióca Aaron együtt voltak, nem is volt kétségem felőle. Úgy ölelték egymást, mint ahogy az indák csavarodnak össze, egy hatalmas fa törzsén. Mintha soha nem akart volna véget érni ez a szörnyű pillanat. Ahogy tehetetlenül ott állok egyedül és bámulom ahogy a szerelmemet más öleli és ami végképp betette a kaput, hogy meg is csókolta. Lane bársonyos –feltételezem –puha ajka, azén a szélhámosén nyugszik. Az-az alávaló szemétláda elvette tőlem.

Miután leküzdöttem a hirtelen kitörni készülő, nem túl férfias könnyeket, ütni támadt kedvem.  Megkínálni Aaron arcát az öklömmel. Úgy, hogy Lane többet rá se tudjon nézni, a csúf képére. Egyszeriben ezer féle módon csináltam ki ezt a majmot a képzeletemben. Kár, hogy csak ott. Letöröltem volna azt az undorító bájvigyort a pofájáról.

Képzelgéseim közepette észre sem vettem, hogy odaértek hozzám.

-Szia Nick!

Laney

Hiába köszöntem vigyorogva és teljes jókedvvel Nick-nek, ő úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Az arca egyrészt dühös volt, másrészt nem is tudom, talán szomorkás. Rengeteg érzelem futott át rajta egyszerre és engem egészen meglepett ez a viselkedés. Máskor mosolyogva integet nekem az utca végéről. De most mi változott? Azon kívül, hogy Aaron itt áll mellettem.

-Halihó! Föld hívja Nicholas Morgan-t! –integettem a szeme előtt, de ő csak bámult a semmibe. Aztán hirtelen megrázta a fejét és feléledt.

-Szia…sztok! –nyögte ki végül.

-Veled meg mi történt?

-Semmi, csak épp elkalandoztam. –válaszolta szárazon, a szemembe se nézve. Biztos voltam benne, hogy ezt meg kell beszélnünk. Valami történt, ami miatt ilyen furcsa. Egyik szünetben tuti elkapom és kifaggatom.

-Na nem megyünk be? Mert idekint megfagyok. –tanácsoltam, majd mindhárman elindultunk a suli felé, ahol már várt rám az édes kiolvadás, ezután a szörnyű hideg után.

Talán önző voltam, de először az jutott eszembe, hogy az osztálytársaim, az évfolyamtársaink, most fogják először látni, hogy együtt vagyunk Aaron-nal. Kicsit feszélyezett is a helyzet, hisz már Caro is megbámult, amikor még csak ismerkedtünk. Vajon most mi lesz? Kicsit féltem, mert egy gimnázium nem mondható a jólelkűség tárházának.

-Én most megyek. –szakította félbe a gondolatmenetemet Nick közömbös hangja. Neki a földszinten volt órája, míg nekünk Aaron-nak a harmadikon, bár más-más termekben. 3 hosszú emelet, ahol mindenki megbámulhat minket. A hideg is kirázott.

-Baj van? Olyan csöndes vagy. –Aaron előtt nem voltak titkaim. Úgy ismert, mint a tenyerét.

-Csak kicsit aggódom amiatt, hogy mit szólnak az emberek, ahhoz, hogy együtt vagyunk. –Aaron értetlen arcot vágott. Tudtam, hogy neki még soha nem kellett tapasztalnia a rosszalló, furcsálló, sőt kiközösítő pillantásokat. Ő szerencsés volt és szerették vagy legalábbis elfogadták. Helyes volt, népszerű és kedves. Ez rólam nem mondható el.

-Tudod, előfordulhat, hogy kibeszélnek majd minket, esetleg kapok egy-két rosszalló nézést.

-Te csak ne félj ettől! Itt vagyok melletted és aki csúnyán néz, azt leütöm. De bármi történjen is én büszke vagyok rá, hogy velem vagy illetve, hogy én veled lehetek.

-Köszönöm. Szeretlek. –leheltem egy apró csókot a szájára. Jól esett kimondani, hogy szeretem Őt.

-Én is Téged! Na gyere menjünk! –nézett bele mélyen a szemembe, majd kézen fogott és elindultunk a harmadik emelet felé.

Legelső találkozásunk szerencsére nem volt rossz, sőt. Hayley jött velünk szemben az első emeleten.

-Sziasztok! –hangja meglepett volt, még a szemei is kikerekedtek összekulcsolt kezünket látván.

-Szia Hayley!

-Bocsi, hogy így letámadlak, de jól látom, amit látok? –meredt a kezünkre, majd felnézett ránk.

-Semmi baj és igen. –adtam tömör választ a kérdésére.

-Nagyon igen. –csókolt bele a hajamba Aaron, amitől szerintem kicsit elpirultam, pedig nem volt szokásom.

-Na hát ez tök jó, komolyan. Én meglepődtem, gőzöm sincs min, mert sejtettem én, csak akkor is így élő egyenesben…wow. –Hayley nem találta a szavakat, pedig ez nem volt jellemző rá. Mindig megtalálta mindenre a megfelelő kifejezést. Irigyeltem is érte, olyan szép és kifejező gondolatai voltak néha. –Tartson nagyon sokáig és igazán örülök nektek. –Hay az órájára pillantott. –Hoppá, 3 perc múlva becsengetnek. Ha nem haragszotok még gyors elugrok a mosdóba és talán beérek még órára.

-Persze, menj csak. Nekünk is sietnünk kéne, hogy ne késsünk el. A következő órán találkozunk.  Szia!

-Sziasztok! –köszöntünk el, mert kivételesen ez az óránk nem volt közös. Az összes többi igen.

Ezután tovább haladtunk a diákdzsungelben, és én mindenkiben éhes fenevadat láttam, aki információra volt éhes. Az első emeleti folyosó végére érve sikeresen belefutottunk abba a srácba, aki még kilencedikben tetszett nekem. Most inkább csak a röhögő görcs jött rám tőle, de azért zavart, hogy ránk akadt a szeme. Így tett a 201-es teremből kilépő Norah is, aki szintén a Caro-féle-csini-csapatba tartozott, hogy szépen fejezzem ki magam. És hát az emlegetett szamár, kihagyhatatlan. A hab a tortára Caro volt. Most leplezetlenül figyelt minket és majdnem hogy csóválni kezdte a fejét, mintha ilyen szörnyűséget még életében nem látott volna. Köszönöm szépen. Aaron-ra szinte sajnálkozva nézett, hogy egy ilyen szipirtyó mellé vetette a balsors, mint én vagyok. Tudtam, hogy Caro véleménye nem számít, de azért mardosta a lelkemet a mérge.

-És én még azt hittem jó fej. –törte meg a csendet Aaron.

-Tessék? –ekkor becsengettek.

-Hopsz, mennünk kéne. Majd elmesélem, jó? –egy csókot nyomott a számra, majd kicsit tétovázva de elindult a terme felé. Az ajtóból azért még visszanézett rám és bátorítóan mosolygott. Én nagy levegőt vettem és bementem a saját osztályomhoz. Hirtelen azt hittem minden szempár rám szegeződik, pedig még nem is tudhatták mi a helyzet a szerelmi életemmel. Legalábbis reméltem. Csak hülye paranoia az egész. És tényleg nem nézett rám senki, kivéve a barátaim.

-Éppcsak beértél! –kacsingatott Emilia. –Gondolom volt jobb elfoglaltságod.

-Ha ezen a minket megbámuló emberek elhárítását érted, akkor igen, volt jobb elfoglaltságom.

-Ennyire rossz volt?

-Nem volt halálos, de azért elég kínosan éreztem magam. Szerintem el se tudja senki képzelni, hogy rám valaha úgy nézzen egy srác. Nevetőrohamot kapának, ha kiderülne, hogy mégis. Márpedig ki fog derülni.

Nick

Fel sem fogtam milyen órán ülök. Mikor a tanár felszólított, egy „nem tudommal” elintéztem a válaszadást és nem érdekelt mennyire haragszik. Magam elé meredve omlottam csendben össze. Nem valami macsó dolog, de nem tudtam megálljt parancsolni neki. Ahogy a düh, a csalódottság és a bánat összekeveredett, az gyilkos volt. Egyszerűen kikapcsolta az érzékeimet és leejtettem, hogy mi történik körülöttem. Csak csináljatok amit akartok. Semmit nem hallottam, kivéve egy valamit. Azt a nevet nem tudtam nem meghallani. Laney. Az egyik mögöttem ülő lány csacsogott a barátnőjének.

-Ma reggel láttam Aaron Scott-ot kézenfogva Laney Wilson-nal. –mesélte hevesen, mint ha ez lenne az év szenzációja. Hát ebben a suliban tényleg gyorsan terjednek a hírek.

-Azzal? –hallottam a másik lány goromba válaszát. Én kértem ki magamnak, hogy Laney-re azt a kifejezést használta, hogy „azzal”. Lekezelő volt és utálatos. Ha lett volna erőm megfordulni, tuti leüvöltöttem volna. Attól, hogy végem van, még szeretem Laney-t.

-Igen. –folytatta a lány –Meg is lepődtem rendesen. Azt hittem minimum egy Caroline Evenson típusú csajjal jön össze. De hát ő tudja. Annyira nem ismerem Laney-t.

-Szerintem egy idegesítő csaj. Komolyan falra mászok a vihogásától. –az agyvizem teljesen felment a hallottakra. Nem bírtam tovább és hátrafordultam.

-Lehetne, hogy halkabban szidjátok a legjobb barátomat? Köszi. –néztem rájuk valószínűleg dühtől izzó szemmel. És még örüljenek, hogy ennyivel megúszták. Nem is szóltak vissza. Sőt, azon az órán többet nem is hallottam őket beszélgetni. Mikor óra végén kimentem a teremből akkor láttam, hogy megszeppenve néznek rám. Elrántottam a fejem és újra csak a fájdalmammal foglalkoztam. Kerülő úton mentem a következő órámra, hogy még csak véletlenül se fussak bele Laney-be, vagy a piócájába.

Aaron

Az első óránk fizika volt, ami meglehetősen leterhelte az agyam az esetek többségében. Most sem volt ez másképp. Főleg, hogy a koncentráló képességem eltűnt valahol még a folyosón. Az eszem valahol egészen máshol járt. Nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni kinél. Szerencsére az utolsó előtti padsor elrejtette, hogy mennyire nem figyelek. Persze nem rajzolgattam szíveket a padra, mert az hogy nézne már ki egy sráctól. Bár bevallom közel álltam hozzá. A szívem mindig hevesebben dobogott amikor a kedvesem ajkáról, szép szeméről valahová máshová vándorolt a képzeletem. Még szerencse, hogy senki nem lát a fejembe. Ilyen gondolatokért valószínűleg Laney apja péppé verne, persze miután belém lőtt egy tárat. Huh, nagyon remélem, hogy Lanes apjának nincsen puskája otthon, mert bajban leszek.

A csengő jelezte, hogy verjem ki a fejemből ezt a fura gondolatot. Egyébként is még egy gyors elintéznivalóm akadt. Odamentem a tanárnőhöz:

-Elnézést tanárnő, a legutóbbi dolgozatnál hiányoztam. Mikor pótolhatnám be? –muszáj volt rákérdeznem, mert úgy is tisztában volt vele, hogy nem írtam. Elsumákolni még mindig rosszabb, mert karót kapnék érte.

-Áh, igen. Neked mikor lenne jó? –nézett rám, de a tekintete furcsa volt, ahogy a kedvesség a hangjában is. Ha nem lenne kizárt, még azt merném feltételezni, hogy a tanárnő flörtöl velem. A kicicomázott vén tyúk akcióban. Az émelygés is rám jött a gondolattól.

-Csütörtök. –vágtam rá, hogy minél gyorsabban szabadulhassak.

-Oké, felírom. Akkor csütörtökön hozom a dolgozatod. Biztos jól fog sikerülni, mint mindig. –vigyorgott és én már alig bírtam tovább.

-Köszönöm, viszontlátásra. –menekültem ki, levegőért kapkodva. Már csak egyre tudtam gondolni. Kell valami biztos hely de sürgősen. Az én drágám karjai pont megfeleltek, így a termük felé siettem. Ledobtam a táskám a teremajtó mellett lévő padra és bekukkantottam. Pontosan tudtam Laney hol ül. Mosolyogva pattant fel a helyéről és szinte futott hozzám. Amint tudtam, szorosan átöleltem.

-Téged meg mi lelt? Olyan vagy mint aki szellemet lát.

-Egy kifordított univerzumba kerültem ez tuti.

-Jézus, mi történt?

- A fizikatanárnőm. Azt hiszem bejövök neki.

-Mi van? –lepődött meg Laney.

-Nem láttad, hogy meresztgette a szemét. És az a mézes-mázos beszéd. Azt hittem ott rögtön elbujdosok. Szörnyű volt. –Laney erre kitörő nevetéssel válaszolt. Könnyes is lett a szeme, annyira röhögött. –Micsoda együttérzés! –korholtam, de a végén már én is vele nevettem.

-Sajnálom, csak próbálom elképzelni ahogy az a nő… -nem tudta befejezni a mondatot a nevetéstől.

-Meg ne próbáld! –viccelődtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve Laney-t egy csókkal hallgattattam el. Egyből megváltozott a hangulata, mert a nyakamba csimpaszkodott és átadta magát a csóknak.

-Nehezen bírtam ki ezt az órát nélküled. Pedig ez csak 45 perc volt. –mondta mikor elváltak ajkaink.

-Én is csak egy angyalkára bírtam gondolni. Ne kérdezd mit vettünk órán, mert nem emlékszem. Máshol járt az eszem. –de azt eszem ágában se volt bevallani, hogy pontosan hol. Laney fejvesztve rohanna ha megtudná. Minimum egy perverz állatnak gondolna.

9. Rész

Laney

Ha valaki távolabbról nézett volna minket, egyetlen embernek tűntünk volna, úgy összebújtunk. Mintha az életünk múlna rajta, mintha ez lenne az utolsó ölelésünk. De reményeim szerint rengeteg volt még hátra.

Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy nem vagyok magányos. Életemben először teljesen elégedett voltam mindennel. Nem agyaltam, nem kerestem indokokat, sem kifogást. Csak Ő volt, én és a pillanat. Az, hogy az ölelése melegében pihenhettem és a csókjai leheltek belém életet.

Soha senki nem mesélte el nekem szemtől-szemben, milyen a szerelem, így letaglózott az érzés. Már értem miért írnak róla verseket és regényeket. A legszebb és legteljesebb érzés a világon.

És ami a legfontosabb: nem voltam bizonytalan. Sem az érzéseimet sem a cselekedeteimet illetően. Pontosan tudtam mit teszek és miért. És nem bántam meg semmit sem. Nem is ijedtem meg tőle, mert éreztem, hogy hozzá tartozom.

Gyakran fordult meg a fejemben, hogy talán nem találom meg az igazit. Elszomorítóan csekély esélyt láttam csak rá. Márpedig én nem voltam hajlandó alább adni az igaz szerelemnél. Én próbáltam, tényleg próbáltam elfogadni olyat is, aki majdnem megütötte a mércét, bármilyen szörnyen is hangzik ez. Volt egy képem, egy idilli képem arról, milyen számomra az ideális szerelem. Ezt kerestem, és ha egy valami, egyetlen apró dolog is hibádzott, akkor már tudtam, hogy ebbe bele se szabad fognom. Most gondolatban fejbe kólintottam magam, amiért ilyen ostobaságokat gondoltam, de főképp azért mert türelmetlen voltam. Azonnal akartam mindent. Nem tudtam kivárni, mert úgy éreztem nélküle kevesebb vagyok. Ezért rossz, hogy ilyen érzékeny vagyok és könnyen változik a hangulatom szörnyű mélységekből, extázisszerű magasságokba. Ez voltam én. Türelmetlen, akaratos és érzelmes. És lám, nem is kellett örökkévalóságig várnom. Hisz a végzetem épp engem ölel.

-Kicsi lány! –rázta meg óvatosan a vállamat Aaron –Csörög a telefonod!

-Oh, észre se vettem. –eszméltem fel és a fülembe hasított a hangos csengőhang. Ebben a szerelmes csendben igazán fülsiketítő volt. Ránéztem a kijelzőre és Emilia neve villogott rajta. –Szia Emi!

-Laney, szia, merre vagytok? Körbementünk háromszor a pályán, de sehol nem találtunk titeket.

-Igen, teljesen átfagytam így hazajöttünk meginni egy forró teát mielőtt jégszoborrá válok. Bocsi, hogy szó nélkül eljöttünk, de nem akartunk megzavarni titeket. Gondolom most is ott van melletted, szóval majd később mesélsz. –suttogtam az utolsó mondatot, hátha nagyon kihallatszik Emi telefonja. Közben Aaron mellettem somolygott valamin.

- Visszajöttök még? Csak mert Brian felvetette, hogy elmehetnénk pizzázni egyet.

-Igen visszamegyünk és a pizzázás is jó ötlet. –fogadtam el, pedig a szívem mélyén itt maradtam volna kettesben Aaron-nal. De a legjobb barátnőmnek nehezen tudtam nemet mondani. És lehet, hogy szüksége van rám. Nem lehetek önző.

-Oké, itt leszünk. Akkor szia.

-Szia! –majd megszakítottam a hívást.

-Úgy látom vissza kell mennünk. –konstatálta Aaron, de mosolyt csalt az arcomra, hogy a hangja szomorú volt. Ő is maradni szeretett volna.

-Tudom, én is inkább veled lennék is kettesben, de lehet, hogy Eminek mesélnivalója van, vagy tanács kell neki. Nem hagyhatom magára. Tudod, ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradtak Brian-nel.

-Imádom, hogy ennyire önzetlen vagy, de most jó lenne, ha picit magadra is gondolnál. –megfogta a derekam és magához húzott. –De oké, menjünk és segítsünk nekik, akkor is ha nehezünkre esik. A lényeg, hogy együtt megyünk. –hirtelen lefagytam, mert eszembe jutott valami. –Baj van? –fürkészte a tekintetem Aaron.

-Hogyan mondjuk el nekik? –mondtam ijedt hangon. Úgy éreztem magam mint egy nyolcéves kislány, aki nem tudja, hogyan mondja el az anyukájának, hogy összetörte a kedvenc vázáját.

Aaron felnevetett.

-Tehát ez a gond. Szerintem észre fogják venni szavak nélkül is. De ha szeretnéd majd én elmondom. –cirógatta az arcomat, miközben jelentőségteljesen a szemembe nézett,

-Oké. –bólogattam. Olyan jólesett, hogy végre valaki irányt mutat, hogy nem kell mindent egyedül kitalálnom. Lett egy támaszom, akire bármikor rábízhattam magam.

-Hozom a kabátodat és mehetünk. –mosolygott nyugtatóan.

Aaron

Szegénykém úgy félt, mintha a kivégzésünkre mennénk. Szorította a kezemet én pedig megpróbáltam megnyugtatni, hogy még nincs itt a világ vége. Átöleltem és éreztem, ahogy a feszültség lassan távozik belőle. Elengedte magát és hozzám simult. Felnézett a szemembe és elmosolyodott. Ezzel tudatta: minden rendben. Szerintem azért félt ennyire, mert még kevés gyakorlata volt mindebben. Minden új volt számára, ahogy nekem is. Mert bár volt már barátnőm, de nem ő volt az igazi. Most más a helyzet. Ez a fajta erős és mindent elsöprő kötődés még nekem is ismeretlen terep volt. De nagyon élveztem, mert olyan kellemes érzéseket hozott magával, amikről még csak nem is álmodtam. Nem is tudtam, hogy bennem vannak. Ez a lányka hozta ki belőlem. És nem tudtam elég hálás lenni neki.

-Itt is vagyunk. –vett nagy levegőt az én angyalkám.

-Jól vagy?

-Abszolút. –vigyorgott most már teljes nyugalommal.

Majd heves integetésre lettünk figyelmesek. Emi és Brian hamarabb észrevett minket, mint mi őket. Ők elindultak felénk és mi is feléjük. Félúton, pont a tó partján találkoztunk.

-Haver azt hittem elnyelt a föld. Egyszer ott voltatok mellettünk, aztán huss.

-Annyira nem huss, mert másfél órát voltunk távol. –erre mintha mindketten, Emilia és Brian is elpirultak volna. Soha nem láttam még Brian-t pirulni. Egészen szórakoztató volt.

-De mit csin…? –tette volna fel a kérdést az én haverom, de lepillantott az összekulcsolt kezeinkre és minden világossá vált számára. –Jaa! –ült ki egy hatalmas vigyor a képére.

-Ja! –bólogattam, miszerint az a helyzet, amire gondol.

-Na végre! Gratulálok! –bukott ki Emiliából és megölelte Laney-t. Úgy látszik ők is épp úgy látták a köztünk lévő szikrákat, mint mi őközöttük. Úgy tűnik mindenki vak, ha saját magáról van szó, de rögtön tisztán lát, ha másokról.

-Na mehetünk kajálni vaaaagy ti….?

-Mehetünk. –vágtam rá, mielőtt Brian valami olyasmit mondott volna, amiért le kéne üssem. Néha túl szókimondó volt. Nem hiányzott hogy zavarba hozza most Laney-t

Emi és Brian levették a korcsolyájukat és elindultunk a pizzázó felé. És végre úgy sétáltam a szerelmemmel mint egy igazi pár. Lehet, hogy olyanok voltunk mint a turbékoló galambok, de ez most cseppet sem zavart. Legszívesebben fényreklámmal tudatnám mindenkivel, hogy Ő az én barátnőm.

Laney

Soha nem sétáltam még senkivel összebújva, de elkönyveltem magamban, hogy ez az egyik legkellemesebb időtöltés, amit együtt lehet csinálni. Olyan lehettem mellette mint egy kis csomag. Egy pici vigyorgó, izgága csomagocska. Egyszerre rohamoztak meg a különféle érzések. Elsősorban boldog voltam, másodsorban izgatott több dolog miatt is. Például az újdonság miatt. Annyi minden várt még felfedezésre. Izgatott voltam azért is, mert reméltem semmit nem rontok el. Tapasztalatok híján az ösztöneimre kellett hagyatkoznom. Ami azért rizikós volt, elég rázós terep. Csak remélhettem, hogy ezek az ösztönök jó felé vezetnek. De ebben a pillanatban az ösztöneim azt súgták: éhes vagyok. A gyomrom ezt hangos korgással adta a tudtomra. Biztos voltam benne, hogy Aaron is hallotta, de nem mertem ránézni. Az arcomat inkább belefúrtam a kabátjába. Amúgy is csípős szél fújt, amitől már remegtem, annyira fáztam. De már alig volt egy fél utca hátra a pizzázóig. Alig vártam a kellemes meleget, ami a fűtött helyiségben várt engem.

Amikor beléptünk egy egész percig csak azt élveztem, hogy kiolvadnak a tagjaim. Aztán kerestünk egy félreesőbb asztalt, ahol elfértünk kényelmesen mind a négyen. Természetesen most már nem volt kérdés, hogy ki, ki mellett ül. Ezen a gondolaton elvigyorodtam.

Bár elég hosszú volt az ülőhely, Aaron mégis a lehető legközelebb húzódott hozzám. Átkarolta a derekamat és így beszélgetett a többiekkel. Néha –vagy inkább gyakran –felém pillantott és egy félmosolyt küldött felém. Mintha percenként meg akart volna győződni róla, hogy még mindig mellette vagyok. Ne aggódj drágám, nem futok el.

Alig 3 percet ülhettünk ott és máris jött a pincér az étlapokkal. Meglepődtem milyen vigyori képe volt. Lehet, hogy csak megjátszotta a protokoll szerű udvariasságot, de én őszintének véltem a kedvességét. Ez ritka a pincérek között, legalábbis azoknál akikkel eddig én találkoztam. Bár azt is meg merném kockáztatni, hogy egyedül én láttam ma mindent szépnek. Talán elment az eszem, de ma nem sajnáltam.

-Na mit együnk? –hangzott a kérdés Brian-től.

-Ma valami újat akarok kipróbálni. –csaptam össze a tenyeremet. Talán túlságosan is izgatott voltam, főleg, hogy csak egy egyszerű pizzáról volt szó. Ilyenkor szoktam azt a szót kapni: „Nyugi” Amitől falra tudnék mászni. De Aaron nem ilyen volt. Ő ismert és amúgy sem mondott volna nekem ilyen megalázó szavakat. Mert nekem ez az volt, megalázó. Lekicsinylő és nem szeretem. Ő csak mosolygott rám, mintha mindez imponálna neki. Ez volt az-az apró dolog, ami mutatta, hogy minden kis stiklimmel együtt Ő szeret engem. Legalábbis remélem, hogy így van.

-Nézd csak, ez jónak hangzik. –mutatott Aaron, valami Tiroli pizzára.

-Hú, ez tényleg finomnak tűnik. De van rajta hagyma. –ma nem akartam hagymázni. Azt hiszem nem kell magyaráznom miért.

-Azt majd nem kérünk rá.

-Oké. Akkor olyat együnk.

-Ketten megeszünk egy nagyot?

-Igen. Mi ketten. –hangsúlyoztam a mondat számomra legfontosabb részét. Jól esett ki mondani: mi ketten.

Erre Aaron még szebben mosolygott mint eddig és nyomott egy puszit a homlokomra.

A pincér közben visszatért.

-Mit hozhatok?

-Mi egy nagy Tiroli pizzát szeretnénk kérni, hagyma nélkül, ha lehet és 2 pohár narancslevet. –hát én menten agyonölelgetem. Nem felejtette el. 2 napja panaszkodtam neki, hogy milyen jólesne egy pohár narancslé, de otthon elfogyott és épp náluk se volt raktáron. Hogyan lehet ennyire figyelmes?

-Én egy kis négysajtosat és egy Fantát.

-Én pedig egy kis kukoricásat, Sprite-tal. –adtuk le mindannyian a rendelésünket. És lehet, hogy csak nekem tűnt fel ennyire, hogy mikor Aaron rendelt, azt mondta mi. Tehát ő is érezte, hogy nem volt többé ő vagy én, Mi voltunk.

A pizzára úgy fél órát kellett várni, de megérte, mert frissen sült volt és már az illata is ínycsiklandozó volt. De először mégsem abba kezdtem bele. Első dolgom volt egy nagy kortyot inni a narancslevemből.

-Így már mindjárt jobb. –Aaron sokatmondóan vigyorgott rám. Csak mi ketten tudtuk a vicc poénját. Emi és Brian inkább ránk hagyta, mintha a szerelemtől megőrültünk volna. És a bolondokat jobb nem háborgatni.

Aaron az egyik oldalról kezdte vágni a pizzát, én a másik oldalról és mindketten elnevettük magunkat, mikor teljesen egy időben vágtuk le a pizza darabot és pontosan ugyanakkor emeltük a szánkhoz a villát. Egészen murisan nézhettünk ki, ahogy azon nevetünk, hogyan eszünk. Talán tényleg megbolondultunk.

Mikor az utolsó falathoz értünk, mint a ketten megtorpantunk. De aztán Aaron egy határozott mozdulattal felszúrta a villájára a kis szeletet és a számba adta. A szememmel elrebegtem neki egy köszönömöt.

-Tele vagyok. –dőlt hátra Brian.

-Nekem is ki kell pihennem a maratoni zabálást. –szólaltam meg én is, majd észrevettem, hogy pár korty még maradt a narancslevemből. Bár teljesen színig voltam, mohón kaptam utána. Aaron felkuncogott rajta. Lehetséges, hogy már ő is őrültnek néz?