11. Rész

Hiába úszik ezer vitorlás a tengeren

Hiába nézek végig minden egyes emberen

Ha millióból csak egy vagyok

Még csak nyomot sem hagyok

A szél önkényesen dobál

Senki ellen már nem áll

Bár szakad a vitorla

Nem taszíthat nyomorba

Bár elveszett az evező

Nyílt vízre elterelő

Szellő sodor tova

Magad sem tudod hova

Színesen pompázik a győzelmi zászló

De nem szól érte csak pár kedves szó

Hisz mások zászlaja oly feltűnő

Nem ily, ködben szimplán eltűnő

Mikor már eltűnik a vasakarat

S utána csak üres fedélzet marad

Akkor kap újra bele a szél

Vitorlája vidám táncra kél

A legénység majd tisztelegve várja

Hogy elkapja a hajót a tengernek árja.

Laney

Egészen megrémültem magamtól, mert egész órán be voltam sózva. Legszívesebben felpattantam volna és átrohantam volna 3 teremmel arrébb. Beleültem volna Aaron ölébe és ott töltöttem volna az egész napot. Megőrültem igaz? Tudom én. Csak hát olyan intenzív most minden és nehéz mindent egyszerre kézben tartani. De én igazán próbálkozom.

A nap érdemi része pedig egyértelműen az volt, amikor a suli végeztével Aaron-nal kéz a kézben mentünk haza. De sajnos ezt is beárnyékolta valami. Nem tudtam beszélni Nick-kel és ez bántott. Tudni akartam mi volt a baja és hogy kiheverte-e. Úgy éreztem nagy a gond, így nem mehettem el mellette szótlanul.

-Mesélj! –nézett rám Aaron jelentőségteljesen. –Tudom én, hogy mikor bánt valami.

-Jól látod. Tudod, azon agyaltam, hogy vajon mi baja lehetett reggel Nick-nek. Szörnyen nézett ki és ismerem őt. Valami nagy baja van. –lehet, hogy a legjobb barátom iránti aggodalmaimat nem a barátommal kéne megbeszélnem, de reméltem, hogy nem haragszik érte. Valakinek el kellett mondjam.

Aaron

Nagy dilemma. Most elmondjam Laney-nek vagy sem? Még ő érzi rosszul magát emiatt a Nick-gyerek miatt, amikor nem neki kéne. Az, hogy Nick abszolúte bele van esve az ÉN barátnőmbe, az legyen az ő baja. És fura, hogy Lanes eddig nem vette észre, hogy ez a srác mennyire oda van érte. Nekem elsőre lejött. De nem voltam benne biztos, hogy Laney-nek tőlem kéne megtudnia és pont ma. Bármennyire utáltam Nick-et, most ez volt a legutolsó dolog amit figyelembe kellett vennem. Most Laney volt a fontos. Tudtam, ha rájön, hogy a legjobb barátja szerelemes belé teljesen összeomlik. Neki fontos volt ez a barátság és ha ez összedőlne, biztosan fájna neki. És én nem tudtam megbántani Őt.

Márpedig biztos voltam benne, hogy Nick letargiájának az oka, újdonsült szerelmünk. Gondolom ő évek óta próbálkozik, erre jövök én és pár hónap alatt megkapom azt, amit ő ennyi munkával sem érhetett el. Egy rövid pillanatra, egészen elhanyagolható tizedmásodpercre megsajnáltam ezt a szerencsétlent. Belegondoltam milyen lehet, ha ott vagy évekig a szerelmed mellett, de nem érintheted meg és ő nem mutatja jelét annak, hogy viszonozná az érzéseidet. Biztos elég pocsék dolog, De egyúttal arra is rá kellett volna jöjjön, ha még most se lett belé szerelmes Laney, akkor ezután se fog és felesleges minden erősfeszítés. Csak az idejét és az energiáját pazarolja. Ilyen szempontból viszont szörnyen csökönyös és hülye, no meg vak. Nem csak azért kéne feladnia mert engem idegesít, hanem mert esélye sincs Lane-nél. Legalábbis amíg én itt vagyok.

-Majd elmondja ha szeretné. –nyögtem ki végül. Úgy döntöttem nem ez a megfelelő alkalom a szerelmem felvilágosítására.

Nick

Otthon becsaptam magam mögött az ajtót és csak a legszükségesebb esetekkor mentem ki a szobámból. Ha anyu kopogott akkor vagy nem szóltam semmit vagy elküldtem. Mikor már harmadjára kopácsoltak az ajtómon enyhén ideges lettem. Nem lehet megérteni, hogy nincs kedvem társalogni senkivel?

-Ha eddig nem nyitottam ajtót, most sem fogok! –kiabáltam ki.

-Nick! –hallottam egy vékony hangot kintről, de nem anyu volt. Kinyitottam az ajtót és arcon vágott a tény, hogy Laney áll ott.

-Hello!

-Anyukád engedett be. –magyarázkodott.

-Gyere! –invitáltam, mert mi mást tehettem volna? Pedig most, életemben először nem volt humorom vele beszélgetni.

-Bocsi, hogy így bejelentés nélkül rád török, de amint hallottam az előbb is nem vagy túl jó passzban. Ismerlek és tudom, hogy baj van. Ugye nem kell mondanom, hogy szívesen meghallgatlak? –nézett bele mélyen a szemembe, hogy meggyőzzön róla, milyen komolyan gondolja. Nem is kételkedtem benne, hogy így van. Mindig mindent elmondtunk egymásnak. De ez most nem olyan helyzet volt, amit kibeszélhettem volna. Főleg nem vele. Most még nem tudtam kitálalni. Így hát elő kellett állnom egy hihető hazugsággal. Nem voltam jó abban, hogy pont neki hazudjak, de most muszáj volt.

-Csak annyi az egész, hogy összevesztünk a szüleimmel. A szokásos, hogy nem hiszik el, hogy suli és délutáni tanulás után már nincs energiám a szobámat is rendbe tenni és a legutolsó morzsát is elpakolni magam után. –azt hiszem ez elég hihetőnek hangzik, vagyis remélem.

-Oh. Szóval ez a gond. Megértelek. A szülők kicsit másképp látják a világot. –veregette meg a vállamat együtt érzően. De azért elég pocsék érzés volt hazudni neki. Olyasmiért aggódott, ami meg sem történt.

-De holnapra már korrektül leszek. –lódítottam ismét. Nem hiszem, hogy egyhamar jobban lennék. Hacsak nem történik valami csoda és Laney szerelmet nem vall nekem. De jelen pillanatban ilyesmi csak a legmerészebb álmaimban fordulhatott elő, sajnos.

És itt ült mellettem ez a csodás lány. Az, aki fél órája talán még egy másik srác kezét fogta. Amint elképzeltem, máris üvölteni tudtam volna. És csak azt kívántam, bár egyedül maradhatnék végre a kínjaimmal.

Laney

Valamennyire megnyugodtam, amikor eljöttem Nick-től. Megbizonyosodtam róla, hogy nem dőlt össze a világ, csak összeveszett a szüleivel. Ez máskor is megesett már és ilyenkor 1-2 nap alatt rendbe jön minden. Reményeim szerint holnap már a régi, vidám Nick-kel fogok találkozni a suliban. Azt hiszem kezd minden rendbe jönni.

*

Nick

1 hónapja, 1 hosszú hónapja szenvedek már ettől. Nap mint nap látom turbékolni őket, már 1 teljes hónapja. Ezt egy egyszerű halandó hogy bírhatja ki? És végig takargatnom kell. Mikor Laney-vel vagyok mosolyognom kell és viccelődnöm, különben faggatni kezd és már nem tudnék újabb hazugsággal előállni. Aztán nézni Aaron önelégült képét, ahogy előttem ölelgeti Laney-t és az orrom alá dörgöli, hogy nem lehet az enyém. Legszívesebben fejbe vágnám ilyenkor. Csak azt a napot várom, amikor végre szakítanak.

Laney

Emivel és Hayleyvel üldögéltünk a suli aulájában lyukas órában. Valami feszültség volt a levegőben, még én is éreztem. A lányok kínos csöndben voltak, alig néztek rám. Csak egymásra pillantottak néha, mintha némán beszélgetnének.

-Laney! –szólalt meg végül Emi félénken, mint aki nem tudja, hogyan mondja el a rosszhíreket. Igen, ezek határozottan rossz hírek lesznek.

-Ne kímélj! –emeltem fel a kezem. Hallani akartam, hogy miért van ilyen hullaházi hangulat.

-Tegnap hallottam valamit. Matek felkészítőn. Néhányan beszélgettek előttem és hát elég hangosan voltak, hogy halljam őket. És hát, rólad volt szó meg Aaron-ról. –letaglózott a hír, de valamiért mégsem lepett meg teljesen. Már az elejétől fogva tudtam, hogy nem engem képzeltek el Aaron mellé.

-Mit mondtak? –sóhajtottam. Nem voltam benne biztos, hogy tudni akarom, de ha már belekezdett, mégiscsak hallani szeretném.

-Először is, hogy nem vagy Aaronhoz való és nem értik, hogyan keveredett melléd. Jaj de rossz ezt így kimondani. Az ő hülye szavaikkal.

-Folytasd csak!

-Aztán az a Noah így fogalmazott hogy, azóta nem is haverkodik Aaron-nal, mert félő, hogy téged is magával visz a csapatba és nem akar veled társalogni. És, hogy talán Aaron-t elküldik a zenekarból. –könnybe lábadt a szemem, ahogy hallgattam ezeket e kemény szavakat.

-Miattam?! –nyöszörögtem elhaló hangon. Magam elé meredve, könnyező szemmel próbáltam felfogni mindazt amit Emilia mondott.

-De ne hallgass rájuk Lane! –ölelt meg Hayley.

-Igen! Tudod ezek milyen hülyék! Mind népszerű, egoista barom. Az ő véleményük nem számít. Amúgy is mindenkiről ezt mondják. Nem is ismernek téged. –nyugtatgatott Emi is, nem sok sikerrel.

Tönkretettem Aaron életét, azzal, hogy a részese lettem. Őt mindenki szerette és most az én hibám, hogy kiutálták. Tudtam én, hogy vannak akik nem szeretnek, de hogy ennyire, azt nem is képzeltem. Hiszen alig ismerem őket, Még csak köszönőviszonyban sem vagyok egyikkel se. Akkor meg miért?

Jobb lenne Aaron-nak, ha én nem is léteznék. Lenne egy csinos, kedves és legfőképpen mások által kedvelt barátnője és ők lennének a tökéletes pár. Lelki szemeim előtt megjelent egy karcsú szőke lány, amint épp Aaron-t öleli. Az én Aaron-omat.

Aztán tovább gyűrűzött ez a képzelgés. Egy világ amelyben nem létezem. Aaron soha nem is hallott felőlem, csak éli a boldog életét. Emi és Hayley ketten vannak barátnők. Nem létezik a trió. Nick-nek is van barátnője, mert nem kell az én lelkem ápolásával foglalkoznia, hiszen nem létezem abban a világban. Mindenki boldogabb lenne, ha nem ismerne.

Kisírt szemmel mentem az utolsó órámra és arcomat végig a kezembe temettem, hogy ne lássanak sírni. Lenyeltem a könnyeimet, akárhányszor elő akartak törni. Aztán amint lehetett kislisszoltam a teremből, hogy rohanhassak haza. A biztonságot nyújtó kis kuckómba, ahol addig sírhatok, míg el nem fogynak a könnyeim. Jelenleg úgy éreztem egy fél tengernyi könnyet kisírtam már.

Tudtam, hogy ma Aaron-nal kellett volna hazamenjek, de nem vártam meg. Nem akartam, hogy így lásson. Csak rohantam haza. Szerencsére senki nem volt otthon, így nem zaklattak, hogy mi bajom van. Bevetettem magam az ágyamba és kitört belőlem újra a zokogás. Rázkódott alattam az ágy és eláztattam a párnámat is. Úgy éreztem menten meghalok. Nem tudom elviselni mindezt. Hosszú idő óta újra magányosnak éreztem magam, de most jobban mint valaha. Úgy éreztem mintha több százan állnának engem körbe, miközben kiröhögnek és kővel dobálnak. Ez az érzés legalább annyira fájt. Minden utálkozó szó egy szikladarab volt, amit rám hajítottak. Lassan elleptek a fájó sebek, amiket az ütések okoztak.

Itt akartam hagyni mindent. Elfutni az ország másik végébe, hogy soha többé ne találkozzak ezekkel az emberekkel. Újra akartam kezdeni mindent. És bármennyire is szenvedtem tőle, meg kellett hoznom a döntést. Aaron-nak nem jó ha vele maradok. Most nem lehetek önző, hisz szeretem őt és a legjobbat akarom neki. És a legjobb az, ha kilépek az életéből.

Aaron

Szinte futottam hazáig. Amit Emilia mondott, istenem még fel sem fogtam teljesen. Ott álltam, vártam Laney-t a suli kapujában, amikor jött Emi és azt mondta már hazament. Aztán elmondta mi történt vele. Azokat a  pletykálkodó, rosszindulatú rohadékokat meg tudtam volna ölni. Olyanokat mondtam az én szerelememről, hogy nekem fájt. Szegénykém, most biztos pocsékul érzi magát. Szerettem volna Őt megvigasztalni most rögtön. Ezért rohantam hozzájuk lélekszakadva. De hiába csöngettem és kopogtattam nem jött válasz. Ezért bátorkodtam megnézni nyitva van-e az ajtó. Nem volt bezárva, így besétáltam. Majd Laney szobája előtt megtorpantam. Felkészültem arra, hogy mit fogok látni. Laney biztosan sír. Beléptem hát a szobájába és az a látvány. Erre nem lehetett felkészülni. Feküdt az ágyán egy párnát szorongatva. Rázta a zokogás, a haja az arcába esett. Nem bírtam ki, odaugrottam és szorosan átöleltem. De Laney elhúzódott. Majdnem megszakadt a szívem, ahogy a sírástól vörös szemek fájdalmasan rám pillantottak.

Laney

Nem készültem fel rá, hogy már most el kell mondanom Aaron-nak. Túl hamar volt még, de most vagy soha. Ott ült mellettem és a szemében az én szenvedésem tükröződött az övével vegyülve. De még mindig gyönyörű volt. Milyen kár, hogy soha többé nem láthatom. Kérlek Aaron, hosszabbítsd meg ezt a pillanatot, mert ha véget ér, akkor mennem kell, pedig hidd el itt maradnék, de neked is az a legjobb, ha szakítunk. Fájt még csak rá gondolni is, hogy mit kell most tennem. Hiszen nem akartam, hogy vége legyen, hogy is akarhattam volna? De azt kell most szem előtt tartsam, hogy neki mi a jó. De úgy fog hiányozni. Még csak most kezdődött el és máris bevégeztetett. MI volt ebben a szerelemben olyan bűnös, hogy szét kell minket szakítani? Miért nem lehetek egyszer, csak egyszer boldog? Hiába, úgy nem tudok boldog lenni, ha ezzel egy másik ember életét teszem tönkre. Most igaz az a klisé, hogy ha szereted el kell engedned. Azt hittem ilyen csak a filmekben van.

Láttam Aaron arcán mennyire meglepődött mikor eltoltam magamtól. Soha nem tettem még ilyet. Soha nem volt olyan, hogy ne kívántam volna a közelségét. Most is hozzá szerettem volna bújni, de nem lehetett. Soha többé nem lehet.

-Sajnálom! Kérlek ne sírj, nem érnek annyit! –kezdte Aaron szomorúan.

-Aaron! –próbáltam határozott lenni, de a hangom remegett. A sírástól és a félelemtől egyaránt –Én, én….mondanom kell valamit.

-Mondd csak! Hallgatlak! Istenem, miért történik ez? Nem szeretlek sírni látni.  De hidd el, ha lesz alkalmam visszaadom nekik.

-Aaron, kérlek! –szakítottam félbe, mert féltem, ha sokáig várok, akkor nem bírom majd kimondani.

-Bocsánat, mondd csak! –szabadkozott a kitörése miatt.

-Nem tudom, hogyan kezdjem, de a legjobb ha gyorsan elmondom. Szerintem fejezzük be! –Aaron lefagyott. A szeme tágra nyílt és az enyémbe fúródott. A szája kinyílt a meglepettségtől.

-De… -csak ennyit bírt kimondani.

-Én sajnálom. –csak nézett rám és életemben először egy könnycseppet láttam megcsillanni a szemében. De az a legfájdalmasabb könnycsepp volt amit valaha láttam.

Aztán rázni kezdte a fejét és a karomra tette a kezét.

-Nem, nem! Nem is mondj ilyet! Megoldjuk, ketten! –hangsúlyozta ki. –Ne hallgass azokra a barmokra! Miattuk ne! –hadarta kétségbeesetten és nekem a szívem szakadt meg miatta. Féltem mindjárt visszavonok mindent és a karjába zuhanok. Valamit ki kell találnom, hogy miért akarok szakítani, különben nem hiszi el. Hisz tudja, hogy mindennél jobban imádom. Kell valami jó ok. Sajnos csak egy jutott eszembe, de azt nagy kínba kerül kimondanom, mert a világon a legnagyobb és legocsmányabb hazugság.

-Aaron, szakítani szeretnék. Miattam bántanak téged, érted? Miattam.

-De engem az nem érdekel. Ők nem fontosak, de Te az vagy nekem.

-De igen fontosak, mert tönkreteszik az életed miattam. És én nem bírom nézni, hogy csak azért utálnak ki mert velem vagy. Főleg úgy, hogy rájöttem talán, talán –dadogtam mert nem bírtam kimondani. Életem legszörnyűbb hazugsága lesz ez. Soha nem fogom magamnak megbocsátani. –Talán már nem érzem azt amit az elején. Lelkiismeret furdalásom van amiért tönkreteszem az életed úgy, hogy talán már nem is szeretlek annyira. –szédültem szinte, mintha a hazugság méretével egyenes arányban nőne a rosszullét. Borzalmas volt. Azt mondani Aaron-nak, hogy már nem szeretem? Egy féreg vagyok, egy undorító féreg. De győzködöm magam, hogy jót tettem. Ha most elhagyom egy ilyen hazugsággal, akkor őt visszafogadják.

Aaron

Soha ilyen borzalmas dolgot még nem mondtak nekem, mint amit most Laney. Egyszerre elárasztottak a könnyek, férfi létemre. Nem bírtam elviselni, hogy életem szerelme már nem szeret és szakítani akar. De hogyan, és hogy ilyen hamar? A mai napig minden rendben volt, hogy romolhatott el csak így? Talán vak voltam és nem akartam észrevenni. Jézusom, mondd, hogy nem én voltam ilyen hülye! De olyan komolyan mondta. Nem mondaná ha nem lenne így, ugye?

-Ez igaz? Már nem szeretsz? –muszáj volt még egyszer megkérdeznem. Mert hallottam én, de nem hittem el amit mondott. Lehetetlen. Nem akarom elhinni.

-Sajnálom! –sütötte le a szemét, ezzel tudatva, hogy már nem szeret. De egy csöppet sem tudtam haragudni rá, még most sem. Csak szenvedtem tőle, de nem voltam mérges. Életemben először sírtam egy lány előtt. Egyedül éreztem magam. Hisz épp most hagyott el az egyetlen ember, akit igazán szerettem.