12. Rész

Őrültnek látszom

Ha azt játszom

Meghasadt szívvel is élni tudok…

Nick

Őrült kopogtatást hallottam az ajtómon és enyhe szipogás szűrődött be. Zavartan mentem ajtót nyitni. El sem tudtam képzelni ki jött hozzám. Kitártam az ajtót és Laney vetődött sírva a nyakamba. Egyetlen szó nélkül, könnytől áztatott arccal. Nem tudtam mi lehet a gond, de beljebb húztam a szobámba, hogy lenyugtassam. De mielőtt kérdezhettem volna bármit is ezt nyöszörögte:

-Elhagytam, elhagytam! –s mikor kimondta ezeket a szavakat, csak még nagyobb sírásban tört ki. Még soha nem láttam ilyen összetörtnek és meggyötörtnek. Viszont ez az egy szó nem hagyott nyugodni. Elhagyta. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni. Arra amire már több mint 1 hónapja várok. De most valahogy mégsem tudtam örülni neki. Láttam már Laney-t sírni, de nem így, tiszta fájdalomból. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem önként és dalolva szakítottak. Akkor nem borult volna ki ennyire. És az sem vallott rá, hogy 1 hónap után kiszeretett volna belőle. Laney biztos, hűséges típus, aki tudja mit akar. Ha ő 1 hónapja úgy döntött járni akar Aaron-nal, akkor azt véresen komolyan is gondolta, erős érzelmi alapon. Sajnos ezt be kellett ismerjem.

-Szakítottatok? –tettem fel a nyilvánvaló kérdést.

-Én szakítottam vele. –szipogta.

-Valami történt? –egy porcikám se kívánta, hogy estimesét hallgassak Aaron-ról, de szerettem volna segíteni Laneynek. Mert őt még mindig igazán szerettem.

              -A suliban. Tudtam én, hogy nem szeretnek engem, de most Aaron-t is kiutálják, érted? Csak azért mert velem járt.  De én véget vetettem ennek. Nem teszem tönkre Aaron-t a szerelememmel. Én nem akarom. –folytak a könnyei és a hangja már teljesen berekedt a sok sírástól. Annyira sajnáltam szegényt. Látszott mennyi lelki erőre volt szüksége, hogy otthagyja Aaron-t.

-Én, sajnálom. –valahogy mégsem tudtam örülni annak, hogy szakítottak. Azt hittem pedig ha eljön ez a nap, majd’ ki fogok ugrani a bőrömből. Most mégis Laney szenvedő arcára pillantva, azt kívánom, bár ott maradt volna azzal a szerencsétlennel. Talán ha megnyugszik egy kicsit és túl lesz az első szenvedésen, már én is boldogabb leszek.

-És tudod mi a legrosszabb? –folytatta. –Hazudtam neki. Azt, hogy már nem szeretem. Különben nem engedett volna el. Szörnyű ember vagyok.

-Nem! –fogtam közre a kezemmel az arcát. –Te nem vagy rossz ember! Sőt, ilyen önzetlen teremtéssel még soha nem találkoztam. Higgy nekem! Gyere ide! –öleltem magamhoz. –Nemsokára jobb lesz.

-Elvettek egy darabot belőlem. És pont a boldogságom volt benne.

-Leszel még boldog! Itt vagyok én is és segítek neked.

-Köszönöm! Nálad jobb barátot nem is kívánhatnék. És bocsi, hogy így rád törtem. –törölgette a szemét, bár hasztalanul, mert újabb könnyek buggyantak elő

-Tudod, hogy én mindig itt vagyok neked. –jó volt végre egy kicsit közel érezni magamhoz Laney-t. Rég nem volt már rá lehetőségem. És kicsit rossz embernek éreztem magam, mikor kihasználtam Laney állapotát. De végre megölelhettem, minden következmény nélkül.

Aaron

Ott ültem egymagamban, még mindig a szobámban. A falra meredtem, még csak pislogni se volt erőm. Olyan lehettem mint egy fásult zombi. Olyan hirtelen jött ma minden. Annyira könnyen fordult 180 fokot az életem. Azt hittem velem ilyesmi nem történhet, hisz olyan jól voltam. Még soha jobban. És most, soha rosszabbul.

Laney

Nem mertem suliba menni reggel. Illetve rengeteg energia kellett hozzá, hogy kilépjek a lakásból. A szemem sírás miatti vörösségét semmilyen smink nem tüntette el. Főleg, hogy újra és újra rám jött a bőghetnék minden 5 percben. Nem mertem a többi diák szemébe nézni. Bár ez volt a legkisebb gondom, hogy mit fognak rólam gondolni, ha kisírt szemmel vonszolom magam végig a folyosón. Kár, hogy nem volt nyár, mert akkor elég lett volna felvennem egy napszemüveget.

Kissé megnyugodtam, amikor a suli előtt megláttam Nick-et. Amint meglátott odaszaladt hozzám. Tudta, hogy most védőbástyára van szükségem. Így hát a átkarolt és így mentünk be. Én a padlót fixíroztam, hogy ne kelljen senki szemébe belenéznem és ne is lássam, hogyan vizslatnak mások. Nick határozottan lépkedett mellettem, mint egy testőr. Egyszer hallottam, amit összesúgtak mögöttünk:

-Ezek most együtt járnak? –lehet, hogy most úgy néztünk ki, de szó sem volt erről. Viszont belegondoltam ebbe. A látszat csal elvében, mi lenne ha csak úgy tennénk mintha járnánk? Ha Aaron látja, hogy továbbléptem, akkor ő is ezt teszi és boldog lehet. Nem aggódik többet miattam. Talán meg is utál. ÉS ha ő gyűlöl engem, akkor mindenki más szeretni fogja. Egyszerű a stratégia. És úgy érzem egyre mélyebbre süllyedek a hazugságok tengerében. Egy hazug liba lettem. Milyen ember lett belőlem, uramisten! Talán azt se érdemlem meg, hogy Nick itt pátyolgasson.

Érdekes, hogy anno még kinevettem azokat akik szörnyű szerelmi bánatban szenvedtek. Akik összezuhantak egy-egy szakítás után. Jaj, mennyire gyerek voltam még akkor. Most már értem ezeket az embereket. Most én is úgy nézet ki mint egy felmosórongy. Mindez egyetlen fiú miatt. A fiú miatt.

-Nick! –lestem föl rá mikor egy csendesebb helyre értünk.

-Igen?

-Eszembe jutott valami. Kérlek ne ölj meg. Nem kell igent mondj, ha nem szeretnél.

-Mit találtál ki te lány?

-Mi lenne ha egy kicsit. Tényleg csak pár hétig esetleg. Úgy tennénk, mintha járnánk. Nem kell megcsókolnod, se semmi, csak tegyünk úgy. Könnyebb lesz Aaron-nak úgy továbblépni, ha haragszik rám. És ezért biztos meg fog gyűlölni.

-Szerintem ez nem egy jó ötlet. De ha te ezt szeretnéd én támogatlak.

Nick

Teljesen elképedtem Laney kérésén. Mindig is arról álmodtam, hogy járni akar velem, de nem így, színjátékként. De nem tudtam visszautasítani. Láttam, hogy fontos neki és mellette kell lennem. De nem használom ki a helyzetet. Most nem. Az még tőlem is gusztustalan lenne. De legyen, eleget teszek Laney kérésének. Csak Aaron be ne verje a képemet. Na nem mintha hagynám. Bár kinézem bele, hogy elborul az agya.

Még egyszer megöleltem Laney-t és mindketten mentünk az első óránkra. Féltettem szegényt. Most nagyon kiszolgáltatott állapotban volt. 

Laney

Amint beléptem az osztályterembe Hayley és Emi rögtön mellém ugrottak. Rossz volt, hogy most én rontom el a hangulatot. A trió mindennapos jókedvét. Mintha meghalt volna valakim, úgy pátyolgattak engem. Én nem akartam kimutatni milyen rosszul vagyok, de kijött és kész. Ez olyan dolgok egyike volt, ami felett nem uralkodhattam. Voltak akik furcsán néztek rám, voltak akik nem is foglalkoztak velem. Az utóbbiaknak örültem inkább.

Elbújtam a fal mellett a helyemen és láthatatlanná váltam, amennyire csak tudtam. Szerencsére nem szólított fel a tanár. Nem csak azon az órán, hanem egyiken se aznap. Hálát adtam érte az égnek. Így az órákat békében tölthettem el. A szünetekben pedig a nyugalmat főként Nick biztosította. Egy dolog viszont teljesen felkavart.

Aaron

Nem hittem a szememnek, amikor Laney Nick-be karolva jött a folyosón velem szemben. De az én barátnőm, vagyis volt barátnőm (de nehéz megszokni) nem nézett rám. A földet bámulta, de még így is láttam, hogy könnyes a szeme. Az arca bánatos volt és eltűnt róla a megszokott életvidámság. Ha már ilyen gyorsan Nick karjaiba szaladt, akkor mi a baja? Talán nem teszi boldoggá az eddig elnyomott hősszerelmes? Pedig most itt van a lehetősége. Sikerül behálóznia Laney-t. És én itt nézem tehetetlenül. De mi történt Laney-vel? Nem vall rá, hogy egy perc alatt odaadja magát valakinek. De most ez volt a helyzet. Alig másfél napja szakítottunk és ő máris Nick-kel édeleg. Hogy van ez? Nick biztos meggyőzte valamivel. De úgy látom Lane-nek sincs ellenére a dolog. Úgy kapaszkodik belé, mintha az élete múlna rajta. Talán őt jobban szereti, mint engem valaha. Ennek még a gondolata is éles fájdalmat okozott.

Sietősre fogtam, hogy ne is lássam az újdonsült párocskát. Beviharzottam a rajzterembe, mert lassan kezdődött az órám. De ahelyett, hogy nyugtom lett volna Caroline lépett oda hozzám.

-Szia Aaron!

-Hello! –löktem oda.

-Csak nincs valami baj? Olyan letört vagy.

-Semmi. –válaszoltam tömören.

-A szakítás? Hallottam róla. –tette a kezét a vállamra. –Annyira sajnálom. -mondta együtt érző hangon. Fura, de egész kedves volt.

-Köszi.

-Segíthetek valamiben?

-Nem hiszem, hogy tudnál.

-Figyu, látod Brian ma nem jött suliba. Mi lenne ha melléd ülnék? –csak megvontam a vállam. Aztán már csak azt láttam, hogy Caro lehuppan a mellettem lévő székre. –Meglásd, pár nap és jobb lesz. Főleg ha nyitott vagy az újdonságokra. Kicsit lazíts és könnyebb lesz. –tanácsolta. –Mi lenne ha már ma este elkezdenéd? Ma lesz Jenna szülinapi bulija, a házukban tart egy nagy party-t. Gyere el! Jól fogsz szórakozni ígérem.

-Áh, nem hiszem, hogy el tudnék ma menni.

-Ne keress kifogásokat! Kérlek, az én kedvemért! Péntek van, bulizzunk egyet!

-Szerintem Jenna nem akart engem meghívni.

-Dehogynem. És ráadásul Jenna az egyik legjobb barátnőm. Ha én kérem akkor biztos megengedi. De szerintem szívesen lát ettől függetlenül is. –olyan lelkes volt Caro én meg olyan tehetetlen, hogy elgondolkodtam az ajánlaton.

-Na jó. Kicsit benézek. Hol is lakik Jenna?

-Sea Road 45. Este 8.

Laney

-Lane, minden rendben? –vizslatott Emilia.

-Nem egészen, de köszi. –válaszoltam meggyötörten.

-Valamit csinálni kéne, hogy jobban legyél.

-Kirakni engem a vonat elé.

-Ne butáskodj! Mondjuk egy csajos este? A Gray’s-ben. –vetette fel.

-Nem lennék jó társaság.

-Kikúrálunk! Kibeszéljük az élet nagy dolgait és elfelejtjük a fiúkat! –nagy levegőt vettem.

-Ha muszáj.

-Nem muszáj, de ajánlott. Akkor fél 9-kor ott találkozunk, jó?

-Jó. –nyöszörögtem, bár tényleg semmi kedvem nem volt emberek közé menni. De talán a barátnőim el tudják felejtetni velem 5 percre a fájdalmamat.

Aaron

Hatalmas embertömeg járkált ki-be Jennánál. Nem tudom hány haverját hívta meg, de úgy tűnt ott az egész évfolyam. Savanyúan néztem körbe, mikor beléptem a házba, de a karomat rögtön elkapta valaki.

-Aaron, hát itt vagy!

-Szia Caro!

-Örülök, hogy eljöttél. Jó a buli igaz?

-Hát, jó sokan vannak, az biztos.

-A legjobbak itt vannak. –nevetett, de nem tudhatta, hogy számomra a legjobb még csak a közelben sincs. Ő ilyen bulikra nem jönne. –Szóval, kérsz valamit inni? Hozok egy üdítőt. –és már el tűnt a tömegben. Olyan volt mint egy felspannolt búgócsiga. De mindenki hasonlóan viselkedett, csak én rondítottam bele a képbe. Ennek ellenére Caro körülöttem sürgött-forgott és megpróbált felvidítani. Ha nem az lenne a helyzet, ami, talán még meg is kedvelném. Bár Laney –még rá gondolni is fáj – azt mesélte nagyon szörnyű ember ez a lány. De lehet, hogy ebből már kigyógyult. Talán megjavult. Mert most tagadhatatlanul kedves volt velem.

Ekkor odarontott hozzánk valaki. Pontosabban Noah.

-Hello haver! Hallom kidobtad a csajod. Végre! Most mehetsz megint vadászni, nagy buli lesz! –veregetett vállon, mintha ez lenne az év jótette, hogy szakítottunk. Agyon tudtam volna verni ezt a barmot, hogy így beszél a kapcsolatunkról Laney-vel. De hulla részeg volt, így inkább hagytam.

-Jól van, elég, most menj vissza bulizni! –toltam vissza a többiekhez, hogy engem hagyjon békén.

-Úgy látom Noah felöntött a garatra. –nézte Caro, ahogy a srác visszatántorog a haverjaihoz.

-Eléggé.

-Nem volt valami tapintatos, de nézd el neki.

-Áh, tök mindegy.

-Na gyere, menjünk fel, mutatok valamit! –fogott kézen Caro és az emelet felé húzott. A folyosó végén volt egy fehér ajtó. Caro óvatosan benyitott. A szobában egy kanapén kívül nem volt más berendezés. Viszont a fal tele volt, filmplakátokkal. Ilyen gyűjteményt még életemben nem láttam.

-Na, tetszik? Jenna bátyja valami hihetetlen nagy filmrajongó. Mindent begyűjtött ami csak lehetséges volt. Ezek a legszebb darabjai. A többi a szobájában van.

-Azta. Nem kispályás a srác. –a szemem majd kiugrott a csodálkozástól. Tényleg nem láttam még hasonlót se. Kár, hogy rögtön arra gondoltam, bár Laney láthatná.

-Gondoltam, hogy tetszeni fog. –mosolygott, majd kicsit közelebb lépett hozzám és megfogta a kezem. Más körülmények között ellenkeztem volna, de most annyira mindegy volt mi történik velem. Nem volt erőm küzdeni senki ellen. Csak hagytam, hogy a történések sodorjanak, hátha kikötök valami értelmes helyen.

Mindketten csendben voltunk, de éreztem, ahogy Caro engem néz. Végül ő törte meg a csendet:

-Aaron, te egy nagyon jó fej srác vagy, annyira nem érdemelted meg, hogy összetörjék a szíved. Bárcsak tudnék segíteni, hogy egy perc alatt elmúljon. De talán apróbb lépésekben… -közelített hozzám még jobban, hogy megcsókoljon. Egy másodpercre végigfutott az agyamon, hogy mi lenne ha hagynám. Egyedülálló vagyok, nem csalnék meg senkit. Talán még jól is elsülhet a dolog. Mindet egyetlen rövid másodpercre villant át a fejemen, hogy aztán a régi Aaron újra előtörjön és elhúzódjon a kéretlen csók elől. Mert az igenis megcsalás lenne. Megcsalnám Laney-t. Bár szakítottunk, én még mindig szeretem és amíg ennyire oda vagyok érte, súlyos bűnnek éreznék egy ilyen csókot.

-Kérlek ne! –mondtam halkan, de nem akartam megbántani.

-Bocsi! –sütötte le a szemét.

Laney

A telefonom idegesítően vibrált a zsebemben. Egy üzenetem jött Emilia-tól. Késik, mert még segítenie kell otthon, de amint tud jön, ha gondolom várjam meg. Visszaírtam, hogy megvárom, addig beülök a Gray’s-be. Elszürcsölök egy narancslevet addig amíg ideér. Egyedül, mivel Hayley nem tudott eljönni ma este, mert eléggé megbetegedett. Így hát egy magamban csoszogtam be a pubba és leültem egy üres asztalhoz, valahol szélen. Mellettem egy csapat fiatal srác ült és 2 lány. Hangosan beszélgettek, nevettek és közben ittak. Irigyeltem ezt a fajta vidámságot. Úgy tűnt én már ezer éve nem nevettem így. Mintha hosszú ideje ebben a letargiában kapálóznék. Már el is felejtettem milyen nevetni, úgy igazán.

Letettem a kabátomat és kikértem egy pohár narancslevet. Fancsali képpel újra helyet foglaltam az italommal. Elég vicces, hogy a végére egy gyümölcslé lett a társam. Itt ültünk ketten, magányosan, egymásra utalva. De ez a kis itóka csak egy dologban tudott segíteni nekem. Oltotta a szomjamat. Sajnos most nem ez volt a legnagyobb problémám.

A szívószállal játszottam, amikor felpillantva megláttam, hogy az egyik szőke hajú srác a szomszédos asztalnál engem figyel. Egészen helyes volt, de engem ez egy csöppet sem érdekelt jelenleg. Nem telt bele 5 perc, a fiú felugrott a helyéről és hozzám sétált.

-Nincs kedved csatlakozni hozzánk? Vagy vársz valakire?

-A barátnőm késik.

-Akkor gyere! Várd meg velünk a barátnődet! –invitált meg az asztalukhoz. Elfogadtam az ajánlatát. Minden jobb mint itt ülni egyedül. Helyet szorítottak nekem, majd 2 fiú megérkezett egy kör itallal. Mondanom sem kell, hogy nem narancslé volt. Amit felismertem az sör volt és bor. De letettek még az asztalra átlátszó folyadékokat is ami akármi lehetett. Talán vodka, de nem ismerem annyira a piákat.

-A hölgynek felajánlom az első vodkát. –tolta elém a szőke srác az első poharat. Kyle-nak hívták, mint közben megtudtam. –Látom mit akarsz mondani, hogy te nem iszol, de most muszáj. Társaságban nem illik különcködni. –a fejembe látott. Bár éppen nem azt akartam mondani, hogy nem iszom, csak azt, hogy most nincs kedvem. Azt hiszem nem leszek eretnek attól, hogy kéthetente egy-egy hétvégén beültünk egy sörre a barátnőimmel. De ennél többet nem ittam soha. Valamiért nem kívántam. Most viszont elém tolták ezt a valamit, ami elvileg vodka volt. Gondoltam nem lehet nagy bajom tőle, így a többiekkel együtt lehúztam. Borzalmasan égette a torkomat és olyan íze volt, mint az ablakmosónak. Kirázott tőle a hideg, de úgy láttam a többiek tökéletesen bírják. Magamról nem mondhattam el ugyanezt.

Ezután kaptam egy kis sört. Úgy a harmadik deci után kezdett a fejembe szállni. Közel sem voltam még részeg –bármilyen is legyen az – de már lassan szédültem. És valahogy minden korttyal könnyebb lett. Kezdtem elszállni a fájdalmas gondolatok. Aaron fájdalmas arca is kezdett elmosódni az emlékeimben. Napok óta először nem kerülgetett a sírás. Egyszerűen könnyebb volt. A fejemben már csak a többiek nevetése zúgott és lassan a sajátom is. Mert nevettem, nem is tudom már min, de nevettem és ez volt a lényeg (abban a pillanatban) Már nem ellenkeztem amikor megkóstoltatták velem a tequilát.

-Te lány, jól bírod a piát! –üvöltötte a fülembe Kyle, de nehezen tudta kimondani. Erre egyből nekem is megeredt a nyelvem, nem bírtam magamban tartani.

-Aaron, mindig kicsi lánynak hívott. –csaptam le a poharat és a szám azt hiszem legörbült, közben próbáltam a fejemet egyenesen tartani,  de mindig az asztal felé vándorolt, aztán oldalra dőlt és hasonlók.

-Ki az-az Aaron? –jött a kérdés, de már nem tudtam megválaszolni, mert egy ismerős hang kiáltott a tömegben, majd valaki megfogta a vállamat.

-Laney, te meg mit csinálsz itt? –nézett rám halálra váltan Emilia.

-Emiiii! –üvöltöttem széttárt karokkal. - Jó hogy jössz. Kérsz inni? –nyomtam az orra alá egy félig üres söröskorsót.

-Nem kérek! És te se kérsz többet! –tette le a kezemből és én nem értettem mi baja van. Olyan ijedtnek és mérgesnek látszott. Pedig én jól éreztem magam. Ellazultan és könnyedén.  –Most ha nem haragszotok hazaviszem Laney-t. –segített fel Emi.

-Ne vidd el! –hangzott az egyöntetű ellenkezés.

-Nem baj, majd még találkozunk srácok! Köszi az estét! –nyögdécseltem, de a nyelvem összegabalyodott és elég nehezen sikerült kimondanom. Aztán integettem nekik, ahogy Emi kivonszolt a pubból.

-Te Emi, nem tudod miből maradtál ki. Ittunk tequilát. Az első még rossz, de a többi nyamm. –röhögcséltem, miközben próbáltam megállni a lábamon. De mintha csúnyán lejtett volna az út minden irányba.

Aaron

Miután megtörtént ez a kis majdnem-affér Caro-val, úgy döntöttem inkább hazamegyek. Nem éreztem jól magam és az sem segített, hogy Caro ilyen volt. Most az nem megoldás, ha leállok egy másik lánnyal csókolózni. Csak egy lánnyal vagyok hajlandó, de vele már nem lehet.

Caplattam haza a koromsötétben és csak az ágyamat akartam, hogy aludhassak végre és ne agyaljak ennyit. Épp befordultam az utcánkba, amikor hangos –az utca csöndjéhez képest hangos – beszélgetésre lettem figyelmes. De az egyik hang zavaros volt, nem tudtam szavakat kihallani belőle.

Mielőtt megláttam volna a két lányt a lámpa fényében már akkor belém hasított, hogy ez a hang az Övé. Bár ilyennek még sose hallottam, de az övé.

Emilia volt Laney-vel és úgy tartotta, mintha Lane menten eldőlne. Így is volt. Az én szerelmem ide-oda dülöngélt és értelmetlen zagyvaságokat mormolt. Ivott? Az nem lehet. Ő nem szokott ennyit inni, soha. Mi történt veled kicsi lány?

Emi már alig bírta tartani Laney-t és a kaput is ki kellett volna nyissa. Abszolút nem tudva magamról odarohantam, hogy segítsek. Emi csak egy „köszit” mormogott, valahogy nem mert a szemembe nézni.

Laney kezét a vállamra tettem és belekaroltam a derekába, hogy megtartsam. Annyira vágytam rá, hogy egyszer az életben még átkarolhassam, de nem így, hogy éppen kezd összeesni. Meg se akartam kérdezni Emi miért hagyta, hogy ennyit igyon. Le kellett volna állítania az első pohár után. Lanes nem bírja a piát.

-Soha többé nem kések el a találkozóinkról. –sóhajtott fel Emi. Így már értettem, miért lett részeg Laney. Senki nem volt vele, hogy vigyázzon rá. Én sem.

Emilia kinyitotta az ajtót, majd betámogattam Lane-t. Haragudtam rá amiért ennyit ivott, de sajnáltam is. Biztos volt oka, hogy engedett egy olyan csábításnak, ami számára nem is volt vonzó annyira. Hiszen Laney nem szeretett inni, főleg nem ennyit.

A villany felkapcsolódott amint beértünk és Laney anyukája lépett elő álmosan. De amint meglátta a részeg lányát, egyből kipattant a szeme.

-Laney! Mi történt? Te részeg vagy!

-Szerintem nem igazán hallja. –mondta Emi. –Inkább holnap! De kérem ne legyen nagyon mérges, nincs túl jó lelki állapotban és most először történt ilyen. –amint láttam Emi beszéde nem nagyon hatotta meg Mrs. Wilson-t. A dühtől izzott a szeme és láttam, holnap egy alapos fejmosást fog kapni Laney, büntetéssel megspékelve.

De miért mondta Emi, hogy nincs túl jó lelki állapotban? Hiszen boldog Nick-kel nem? Ő szakított velem, akkor meg miért bánatos? Hisz megszabadult tőlem, ahogy szerette volna. Lehet, hogy Nick bántotta meg. Ha igen, akkor kitekerem a nyakát. Vagy lehet, hogy még mindig amiatt szomorú amit a suliban mondott róla az a néhány hülye. Könnyen a szívére veszi az ilyen dolgokat.

Mikor az anyja dúlva-fúlva visszament a szobájába én felkísértem Laney-t a szobájába. Amint elengedtem bezuhant az ágyába. Emi közben el is ment, mert úgyse lett volna ereje felhozni Laney-t. Elköszönt tőle, bár szerintem Lane nem hallotta és hazament.

Most pedig itt voltunk ketten Laney-vel. Betakargattam, kiszedtem a haját az arcából, hogy láthassam. Rögtön el is aludt, ahogy ágyat ért. A szívem szakadt meg érte. Olyan védtelen volt. Nem csodálom, hogy belevitték a rosszba, bárki is tette ezt vele. Mert nem hiszem, hogy önszántából ment a pulthoz kikérni magának egy jó adag alkoholt. Csak néztem, ahogy most már békésen alszik és hallgattam, ahogy halkan szuszog. Megsimogattam az arcát. Annyira hiányzott már ez a mozdulat és hogy újra a bőrét a bőrömön érezzem.

Nem bírtam ki, egyszerűen csábított a vágy, hogy hozzáérjek, úgy mint régen. Közelebb hajoltam hozzá és egy apró csókot adtam neki. Nem az volt, amire igazán vágytam, de annyira jól esett. Még így is, hogy Laney nem is tudott róla.

-Hiányzol! –suttogtam a levegőbe, olyan halkan, hogy még én magam is alig hallottam. És elért a keserű felismerés, hogy indulnom kéne. Nem lehet itt vele egész álló éjjel. Reggel ha felébred tuti elküldene a fenébe és az anyja sem díjazná. Így hát nagy fájdalmak közepette, de felálltam az ágyától és elindultam kifelé. De vissza kellett még egyszer fordulnom, amikor Laney álmában beszélt. Csak ennyit mondott:

-Szeretlek! –nem tudom kinek szólt, vagy hogy szólt-e egyáltalán valakinek. Gőzöm sincs kiről álmodhatott, de kicsit olyan volt mint régen, amikor ébren, szívből –mert tudom, hogy szívből volt –mondta nekem ezt a szót. Most is pont olyan jól esett. Hinni akartam, hogy nekem szólt, pedig a szívem mélyén tudtam, hogy biztosan nem.