10. rész

Nick

Kellemes érzés fogott el, amikor reggel tudatosult bennem, hogy 20 percen belül látni fogom Laney-t. Két napot nem voltam itthon és máris hiányzott. Bár imádtam Windsor-t és a nagyszüleimet. Mindig amikor elutaztam hozzájuk elvittek a kastélyba és én minden egyes alkalommal éveztem, akárhányszor is láttam. Azt kívántam bár Laney is élvezhetné mindezt. Egyszer biztosan megmutatom neki ezt a helyet.

Addig is mindent elmesélek neki a suliban ami a hétvégén történt velem. Remélem már most reggel találkozunk. Ami esélyes, mert nagyjából mindig egyszerre érünk be. Ezért is siettem a suliba és úgy éreztem ma mindent rendbe hozhatok. Valami ismeretlen lelkesedés költözött belém, mintha valami azt súgta volna, Laney lassan beadja a derekát, csak legyek kitartó. Így a lehető legjobb formámban megálltam a suli kapujában és elővettem a telefonom, mint aki szimplán csak egy sms-t ír. Persze csak az időt akartam elütni amíg Laney megérkezik.

Egyszer csak ismerős nevetés hangzott a távolból. Felszabadult, ami csak Laney hangja lehetett. Felkaptam a fejem, hogy elé menjek, de mikor előtűnt az épület mögül ledermedtem. Földbe gyökerezett lábbal és kikerekedett szemmel bámultam, ahogy Aaron Laney-t szorosan átkarolva sétál a suli felé. Együtt nevettek és Laney nagyon boldog volt, ez messziről is jól látszott. Minden lelkesedésem és reményem egy suhintással a porba hullott és ott ezerfelé tört. Egyszerre csak belém hasított az érzés, hogy vége. Laney, az én Laney-m és az a pióca Aaron együtt voltak, nem is volt kétségem felőle. Úgy ölelték egymást, mint ahogy az indák csavarodnak össze, egy hatalmas fa törzsén. Mintha soha nem akart volna véget érni ez a szörnyű pillanat. Ahogy tehetetlenül ott állok egyedül és bámulom ahogy a szerelmemet más öleli és ami végképp betette a kaput, hogy meg is csókolta. Lane bársonyos –feltételezem –puha ajka, azén a szélhámosén nyugszik. Az-az alávaló szemétláda elvette tőlem.

Miután leküzdöttem a hirtelen kitörni készülő, nem túl férfias könnyeket, ütni támadt kedvem.  Megkínálni Aaron arcát az öklömmel. Úgy, hogy Lane többet rá se tudjon nézni, a csúf képére. Egyszeriben ezer féle módon csináltam ki ezt a majmot a képzeletemben. Kár, hogy csak ott. Letöröltem volna azt az undorító bájvigyort a pofájáról.

Képzelgéseim közepette észre sem vettem, hogy odaértek hozzám.

-Szia Nick!

Laney

Hiába köszöntem vigyorogva és teljes jókedvvel Nick-nek, ő úgy nézett ki, mint aki citromba harapott. Az arca egyrészt dühös volt, másrészt nem is tudom, talán szomorkás. Rengeteg érzelem futott át rajta egyszerre és engem egészen meglepett ez a viselkedés. Máskor mosolyogva integet nekem az utca végéről. De most mi változott? Azon kívül, hogy Aaron itt áll mellettem.

-Halihó! Föld hívja Nicholas Morgan-t! –integettem a szeme előtt, de ő csak bámult a semmibe. Aztán hirtelen megrázta a fejét és feléledt.

-Szia…sztok! –nyögte ki végül.

-Veled meg mi történt?

-Semmi, csak épp elkalandoztam. –válaszolta szárazon, a szemembe se nézve. Biztos voltam benne, hogy ezt meg kell beszélnünk. Valami történt, ami miatt ilyen furcsa. Egyik szünetben tuti elkapom és kifaggatom.

-Na nem megyünk be? Mert idekint megfagyok. –tanácsoltam, majd mindhárman elindultunk a suli felé, ahol már várt rám az édes kiolvadás, ezután a szörnyű hideg után.

Talán önző voltam, de először az jutott eszembe, hogy az osztálytársaim, az évfolyamtársaink, most fogják először látni, hogy együtt vagyunk Aaron-nal. Kicsit feszélyezett is a helyzet, hisz már Caro is megbámult, amikor még csak ismerkedtünk. Vajon most mi lesz? Kicsit féltem, mert egy gimnázium nem mondható a jólelkűség tárházának.

-Én most megyek. –szakította félbe a gondolatmenetemet Nick közömbös hangja. Neki a földszinten volt órája, míg nekünk Aaron-nak a harmadikon, bár más-más termekben. 3 hosszú emelet, ahol mindenki megbámulhat minket. A hideg is kirázott.

-Baj van? Olyan csöndes vagy. –Aaron előtt nem voltak titkaim. Úgy ismert, mint a tenyerét.

-Csak kicsit aggódom amiatt, hogy mit szólnak az emberek, ahhoz, hogy együtt vagyunk. –Aaron értetlen arcot vágott. Tudtam, hogy neki még soha nem kellett tapasztalnia a rosszalló, furcsálló, sőt kiközösítő pillantásokat. Ő szerencsés volt és szerették vagy legalábbis elfogadták. Helyes volt, népszerű és kedves. Ez rólam nem mondható el.

-Tudod, előfordulhat, hogy kibeszélnek majd minket, esetleg kapok egy-két rosszalló nézést.

-Te csak ne félj ettől! Itt vagyok melletted és aki csúnyán néz, azt leütöm. De bármi történjen is én büszke vagyok rá, hogy velem vagy illetve, hogy én veled lehetek.

-Köszönöm. Szeretlek. –leheltem egy apró csókot a szájára. Jól esett kimondani, hogy szeretem Őt.

-Én is Téged! Na gyere menjünk! –nézett bele mélyen a szemembe, majd kézen fogott és elindultunk a harmadik emelet felé.

Legelső találkozásunk szerencsére nem volt rossz, sőt. Hayley jött velünk szemben az első emeleten.

-Sziasztok! –hangja meglepett volt, még a szemei is kikerekedtek összekulcsolt kezünket látván.

-Szia Hayley!

-Bocsi, hogy így letámadlak, de jól látom, amit látok? –meredt a kezünkre, majd felnézett ránk.

-Semmi baj és igen. –adtam tömör választ a kérdésére.

-Nagyon igen. –csókolt bele a hajamba Aaron, amitől szerintem kicsit elpirultam, pedig nem volt szokásom.

-Na hát ez tök jó, komolyan. Én meglepődtem, gőzöm sincs min, mert sejtettem én, csak akkor is így élő egyenesben…wow. –Hayley nem találta a szavakat, pedig ez nem volt jellemző rá. Mindig megtalálta mindenre a megfelelő kifejezést. Irigyeltem is érte, olyan szép és kifejező gondolatai voltak néha. –Tartson nagyon sokáig és igazán örülök nektek. –Hay az órájára pillantott. –Hoppá, 3 perc múlva becsengetnek. Ha nem haragszotok még gyors elugrok a mosdóba és talán beérek még órára.

-Persze, menj csak. Nekünk is sietnünk kéne, hogy ne késsünk el. A következő órán találkozunk.  Szia!

-Sziasztok! –köszöntünk el, mert kivételesen ez az óránk nem volt közös. Az összes többi igen.

Ezután tovább haladtunk a diákdzsungelben, és én mindenkiben éhes fenevadat láttam, aki információra volt éhes. Az első emeleti folyosó végére érve sikeresen belefutottunk abba a srácba, aki még kilencedikben tetszett nekem. Most inkább csak a röhögő görcs jött rám tőle, de azért zavart, hogy ránk akadt a szeme. Így tett a 201-es teremből kilépő Norah is, aki szintén a Caro-féle-csini-csapatba tartozott, hogy szépen fejezzem ki magam. És hát az emlegetett szamár, kihagyhatatlan. A hab a tortára Caro volt. Most leplezetlenül figyelt minket és majdnem hogy csóválni kezdte a fejét, mintha ilyen szörnyűséget még életében nem látott volna. Köszönöm szépen. Aaron-ra szinte sajnálkozva nézett, hogy egy ilyen szipirtyó mellé vetette a balsors, mint én vagyok. Tudtam, hogy Caro véleménye nem számít, de azért mardosta a lelkemet a mérge.

-És én még azt hittem jó fej. –törte meg a csendet Aaron.

-Tessék? –ekkor becsengettek.

-Hopsz, mennünk kéne. Majd elmesélem, jó? –egy csókot nyomott a számra, majd kicsit tétovázva de elindult a terme felé. Az ajtóból azért még visszanézett rám és bátorítóan mosolygott. Én nagy levegőt vettem és bementem a saját osztályomhoz. Hirtelen azt hittem minden szempár rám szegeződik, pedig még nem is tudhatták mi a helyzet a szerelmi életemmel. Legalábbis reméltem. Csak hülye paranoia az egész. És tényleg nem nézett rám senki, kivéve a barátaim.

-Éppcsak beértél! –kacsingatott Emilia. –Gondolom volt jobb elfoglaltságod.

-Ha ezen a minket megbámuló emberek elhárítását érted, akkor igen, volt jobb elfoglaltságom.

-Ennyire rossz volt?

-Nem volt halálos, de azért elég kínosan éreztem magam. Szerintem el se tudja senki képzelni, hogy rám valaha úgy nézzen egy srác. Nevetőrohamot kapának, ha kiderülne, hogy mégis. Márpedig ki fog derülni.

Nick

Fel sem fogtam milyen órán ülök. Mikor a tanár felszólított, egy „nem tudommal” elintéztem a válaszadást és nem érdekelt mennyire haragszik. Magam elé meredve omlottam csendben össze. Nem valami macsó dolog, de nem tudtam megálljt parancsolni neki. Ahogy a düh, a csalódottság és a bánat összekeveredett, az gyilkos volt. Egyszerűen kikapcsolta az érzékeimet és leejtettem, hogy mi történik körülöttem. Csak csináljatok amit akartok. Semmit nem hallottam, kivéve egy valamit. Azt a nevet nem tudtam nem meghallani. Laney. Az egyik mögöttem ülő lány csacsogott a barátnőjének.

-Ma reggel láttam Aaron Scott-ot kézenfogva Laney Wilson-nal. –mesélte hevesen, mint ha ez lenne az év szenzációja. Hát ebben a suliban tényleg gyorsan terjednek a hírek.

-Azzal? –hallottam a másik lány goromba válaszát. Én kértem ki magamnak, hogy Laney-re azt a kifejezést használta, hogy „azzal”. Lekezelő volt és utálatos. Ha lett volna erőm megfordulni, tuti leüvöltöttem volna. Attól, hogy végem van, még szeretem Laney-t.

-Igen. –folytatta a lány –Meg is lepődtem rendesen. Azt hittem minimum egy Caroline Evenson típusú csajjal jön össze. De hát ő tudja. Annyira nem ismerem Laney-t.

-Szerintem egy idegesítő csaj. Komolyan falra mászok a vihogásától. –az agyvizem teljesen felment a hallottakra. Nem bírtam tovább és hátrafordultam.

-Lehetne, hogy halkabban szidjátok a legjobb barátomat? Köszi. –néztem rájuk valószínűleg dühtől izzó szemmel. És még örüljenek, hogy ennyivel megúszták. Nem is szóltak vissza. Sőt, azon az órán többet nem is hallottam őket beszélgetni. Mikor óra végén kimentem a teremből akkor láttam, hogy megszeppenve néznek rám. Elrántottam a fejem és újra csak a fájdalmammal foglalkoztam. Kerülő úton mentem a következő órámra, hogy még csak véletlenül se fussak bele Laney-be, vagy a piócájába.

Aaron

Az első óránk fizika volt, ami meglehetősen leterhelte az agyam az esetek többségében. Most sem volt ez másképp. Főleg, hogy a koncentráló képességem eltűnt valahol még a folyosón. Az eszem valahol egészen máshol járt. Nem hiszem, hogy nehéz lenne kitalálni kinél. Szerencsére az utolsó előtti padsor elrejtette, hogy mennyire nem figyelek. Persze nem rajzolgattam szíveket a padra, mert az hogy nézne már ki egy sráctól. Bár bevallom közel álltam hozzá. A szívem mindig hevesebben dobogott amikor a kedvesem ajkáról, szép szeméről valahová máshová vándorolt a képzeletem. Még szerencse, hogy senki nem lát a fejembe. Ilyen gondolatokért valószínűleg Laney apja péppé verne, persze miután belém lőtt egy tárat. Huh, nagyon remélem, hogy Lanes apjának nincsen puskája otthon, mert bajban leszek.

A csengő jelezte, hogy verjem ki a fejemből ezt a fura gondolatot. Egyébként is még egy gyors elintéznivalóm akadt. Odamentem a tanárnőhöz:

-Elnézést tanárnő, a legutóbbi dolgozatnál hiányoztam. Mikor pótolhatnám be? –muszáj volt rákérdeznem, mert úgy is tisztában volt vele, hogy nem írtam. Elsumákolni még mindig rosszabb, mert karót kapnék érte.

-Áh, igen. Neked mikor lenne jó? –nézett rám, de a tekintete furcsa volt, ahogy a kedvesség a hangjában is. Ha nem lenne kizárt, még azt merném feltételezni, hogy a tanárnő flörtöl velem. A kicicomázott vén tyúk akcióban. Az émelygés is rám jött a gondolattól.

-Csütörtök. –vágtam rá, hogy minél gyorsabban szabadulhassak.

-Oké, felírom. Akkor csütörtökön hozom a dolgozatod. Biztos jól fog sikerülni, mint mindig. –vigyorgott és én már alig bírtam tovább.

-Köszönöm, viszontlátásra. –menekültem ki, levegőért kapkodva. Már csak egyre tudtam gondolni. Kell valami biztos hely de sürgősen. Az én drágám karjai pont megfeleltek, így a termük felé siettem. Ledobtam a táskám a teremajtó mellett lévő padra és bekukkantottam. Pontosan tudtam Laney hol ül. Mosolyogva pattant fel a helyéről és szinte futott hozzám. Amint tudtam, szorosan átöleltem.

-Téged meg mi lelt? Olyan vagy mint aki szellemet lát.

-Egy kifordított univerzumba kerültem ez tuti.

-Jézus, mi történt?

- A fizikatanárnőm. Azt hiszem bejövök neki.

-Mi van? –lepődött meg Laney.

-Nem láttad, hogy meresztgette a szemét. És az a mézes-mázos beszéd. Azt hittem ott rögtön elbujdosok. Szörnyű volt. –Laney erre kitörő nevetéssel válaszolt. Könnyes is lett a szeme, annyira röhögött. –Micsoda együttérzés! –korholtam, de a végén már én is vele nevettem.

-Sajnálom, csak próbálom elképzelni ahogy az a nő… -nem tudta befejezni a mondatot a nevetéstől.

-Meg ne próbáld! –viccelődtem, majd hirtelen ötlettől vezérelve Laney-t egy csókkal hallgattattam el. Egyből megváltozott a hangulata, mert a nyakamba csimpaszkodott és átadta magát a csóknak.

-Nehezen bírtam ki ezt az órát nélküled. Pedig ez csak 45 perc volt. –mondta mikor elváltak ajkaink.

-Én is csak egy angyalkára bírtam gondolni. Ne kérdezd mit vettünk órán, mert nem emlékszem. Máshol járt az eszem. –de azt eszem ágában se volt bevallani, hogy pontosan hol. Laney fejvesztve rohanna ha megtudná. Minimum egy perverz állatnak gondolna.