Aaron
Iszonyatosan fájt a fejem mikor magamhoz tértem egy kórházi ágyon. Nagyjából mindenre emlékeztem a történtekből kivéve miután belém nyomták azt a rengeteg altatót meg különféle gyógyszereket. Elmondták, hogy mi-micsoda, de hasogató bordákkal és lüktető fejjel nehéz az ilyesmit megjegyezni. Úgy éreztem magam mint akin átment a busz. És ez a kórházi légkör is idegesített. Nem szerettem kórházban lenni, hiába igyekeztek a szobákat vidámabbá varázsolni egy-egy élénkebb színnel.
Most ott feküdtem egyedül, kiszolgáltatottan a fehér ágyon és vártam az ítéletet amit az orvos fog hozni a hogylétem felől.
Semmi mozgást nem láttam. Se anyu, se apu se senki nem volt bent a kórtermemben. Még a mellettem lévő ágy is üres volt. Talán amíg aludtam mindenkit elnyelt a föld? Azt gondoltam Nick legalább anyuéknak szól.
Furcsamód életemben először nem kerülgetett ellenszenves érzés amikor Nick-re gondoltam. Most csak hálás voltam neki, amiért nem hagyta, hogy hullára verjenek azok az állatok. Tulajdonképpen jófej dolog volt tőle.
Cipők kopogását hallottam a folyosóról, amint közeledtek. Végre, talán mégis anyu az. Azt hiszem meg kell kérnem, hogy hozzon be pizsamát és tusfürdőt meg hasonlókat. Úgy gondolom szükség lesz rá.
Valaki óvatosan kinyitotta az ajtót, én pedig majdnem megszólaltam, hogy „szia anyu”, amikor elakadt a lélegzetem attól, hogy Laney lépett be az ajtón, kezében egy pohár üdítővel.
Az arca nagyon meglepett volt amikor ébren talált. Kicsit meg is torpant az ajtóban. Attól féltem mindjárt megfordul és futásnak ered. A kezében megremegett a pohár.
-Anyukád mindjárt jön, csak hazaszaladt a cuccaidért. –törte meg a csendet, bár a hangja bizonytalan és félénk volt. Kicsit olyan volt, mintha egy idegenhez beszélne.
-Köszi. –nem kérdeztem miért van. Féltem, azzal mindent elrontanék. De most itt volt velem, hosszú idő óta újra. Bár nem úgy mint a barátnőm, de csak számítok neki valamit ha bejött hozzám.
-Én, hoztam neked egy narancslevet. A doki azt mondta már ihatsz ilyesmit. –tett le az asztalomra egy fél literes palackot. Én csak mosolyogtam a gondoskodásán. Annyira jól esett, hogy egy pillanatra megszűntek fájni a bordáim. –És hogy vagy?
-Túlélem, de szívesen lemondanék a borda- és fejfájásról. Mennyire nézek ki ramatyul?
-Csak annyira mint akit 4 órája összevertek. –futott át egy halvány mosoly az arcán és én újra láttam megcsillanni a régi Laney-t.
-Már 4 órája volt? Azt hiszem ezt a részt átaludtam.
-Igen, begyógyszereztek amikor behoztak. Már aludtál amikor kitoltak a vizsgálóból. –mesélte és nem álltam meg, hogy ne kérdezzek meg valamit. Pedig tudtam, hogy rossz ötlet.
-Már olyan régen itt vagy?
-Öhm, igen. –pirult el egy kicsit Lane zavarában. De én majd’ ki ugrottam a bőrömből, hogy miattam ilyen régóta vár. Biztos nem utál annyira, ha ennyire félt engem.
De többet nem kérdezek erről, mert a végén még tényleg hazamegy. És azt nem élném túl.
Laney
Ott ültem az ágya mellett és válaszolgattam a kérdéseire. De egyik sem szólt arról, hogy miért vagyok most vele. Aaron a lelkembe látott.
De én nem bírtam ki, hogy ne legyek itt. Ápolnom kellett, hiszen megsérült, nagyon is. Ez a kötelességem, hogy nem hagyom a bajban. Segítenem kell. És legalább addig vele vagyok.
Nem akarok én összekutyulni mindent, de akkor is ápolnia kell valakinek. Utána ígérem eltűnök, mintha mindez meg se történt volna. De megígértem az anyukájának is, hogy vigyázok rá. Én voltam most a megbízott felügyelő és teljesítenem kellett a szolgálatot.
-Nem vagy éhes? –tudakoltam és észrevettem, hogy egyre könnyebben beszélek. Már nem feszéjez a helyzet annyira. Bár még mindig meg kell válogatnom a szavaimat, nehogy kényes témához érkezzünk.
-Ami azt illeti, egy kicsit.
-Nem sok mindennel tudok szolgálni, de van keksz és joghurt. Egyelőre még nem engedélyezték a nagyobb kajákat, szóval egy ideig ne számíts tortillára vagy pizzára.
-Megfelel a keksz és a joghurt is, köszönöm.
-A kisboltban nem sok minden volt. De ha gondolod kutyulok neked kekszes joghurtot. –ajánlottam, mire Aaron felnevetett, régóta először.
-Hallom már jó a kedv idebent! –lépett be Aaron anyukája egy nagy táskával a kezében.
-Jó napot Mrs. Scott!
-Éppen élvezem, hogy kiszolgálnak anyu. –viccelődött Aaron.
-Most van rá lehetőséged. Szólj, ha bármi kell! –mondta Mrs. Scott miközben kipakolta Aaron ruháit a szekrénybe, majd mikor befejezte, aggodalmas arccal Aaron agyához lépett. –És jobban vagy már?
-Igen, fogjuk rá.
-Azt hittem szívbajt kapok amikor Laney felhívott, hogy mi történt. Hogy tehették veled azok a fiúk?
-Téves információt kaptak és nem volt mit tenni. Úgy döntöttek megtorolnak egy el sem szenvedett sérelmet.
-Biztos lehetsz benne, hogy beszélni fogok az igazgatóval és a rendőrséggel is. Ilyet nem csinálhatnak, hogy félholtra vernek.
-Nekik bezzeg semmi bajuk nem lett. –duzzogott Aaron.
-Az a Conner meg fogja bánni. A szüleihez is elmegyek ha kell.
-Támogatom az ötletet!
-És én leszek anyuci pici fia. –húzta a száját Aaron.
-Fiam! Ez komoly dolog! Ha csak csúnyát mondott volna rád még nem keresném meg, de félholtra vert, az istenért! Mire tanították ezt a gyerekeket a szülei?
Aaron
Már este 9 óra fele járt amikor anyu és Laney még mindig bent voltak nálam. Én pedig annak ellenére, hogy infúzióval a kezemben egy kórházi ágyon fekszem boldog voltam, hisz éreztem Laney szeretetét akármennyire is tagadta még pár napja. Egyszer átfutott az agyamon, hogy mi van ha bűntudatból van itt, vagy mert egyszerűen gondoskodó típus. De ezt rögtön elvetettem. Jó volt abba a hitbe ringatni magam, hogy szeret még valamennyire.
Mikor anyu néha-néha kiment és végre egyedül maradhattam Laney-vel akkor kicsit beszélgettünk, persze semmi komoly vagy kényes témáról. De nem is kellett. Nem akartam elüldözni.
Aztán olyan fél 10 fele fájó szívvel de megszólaltam:
-Szerintem ideje lenne hazamennetek! Én már úgyis álmos vagyok. Alszok egyet, aztán reggel találkozunk. –lehet, hogy hálátlan voltam, de csak azt sajnáltam, hogy Laney-t el kell küldenem. Anyu az más tészta volt.
-Laney drágám, tényleg egész nap itt voltál, pihenj egyet otthon. Szerintem én is megyek, hadd aludjon Aaron.
-Ok. Talán tényleg indulnunk kéne. –tápászkodott fel Laney a székről amin majd’ egész nap ült. Anyu adott nekem két puszit, sajnos Laney nem, majd sok-sok integetés közepette kimentek az ajtón. És én újra egyedül maradtam, de szerencsére hamar elnyomott az álom. Napok óta először kellemeset álmodtam, nem valami nyomasztót. Sejtettem miért. Nem a gyógyszer volt a ludas.
Laney
Mikor hazaértem még beszéltem egy kicsit Nick-kel msn-en és elmeséltem neki a fejleményeket Aaron állapotával kapcsolatban. Azt mondták holnap délután már hazamehet. És amint megtudtam Nick is holnap lerendezi a kontroll vizsgálatot. Kezdtek a dolgok lassan rendbe jönni. Mindketten meg fognak gyógyulni. Csak azt sajnálom, hogy amint Aaron-t kiengedik a kórházból, nekem is el kell tűnnöm. Lehet, hogy mindezek után még jobban és tovább fogok szenvedni, de ezért a kis időért megérte.
Anyu otthon kifaggatott, hogy mi volt a kórházban. Mivel beszélt telefonon Aaron anyukájával a szobafogságom a kórházi látogatásra nem terjedt ki. Az volt az egyetlen hely ahova elmehettem és az volt az egyetlen hely ahova szerettem volna menni.
Így hét kis trécselés után felmentem az emeletre és egy gyors zuhany után bedobtam magam az ágyba. Bár nem éreztem fáradtságot egész nap, mikor ágyba kerültem olyan voltam, mint akit kifacsartak. Mindenesetre izgalmas nap volt a mai.
Aaron
Hálát adtam az égnek, hogy ilyen hamar hazamehetek. Azt hittem tovább fognak bent tartani, de anyu kiharcolta, hogy hamarabb hazamehessek. Tudja, hogy utálok kórházban lenni. Jelenleg csak azért élveztem, mert amíg kórházban feküdtem Laney is volt velem. Már korán reggel megérkezett anyu társaságában. Azért, hogy kicsit könnyebb legyen, mindig néztük mennyi idő van hátra addig amíg kiengednek. Az utolsó egy órában már anyu pakolgatta a cuccaimat egy nagy fekete táskába. Addig Laney próbált letuszkolni a torkomon egy szendvicset. De egyáltalán nem voltam éhes. Inkább csak azt élveztem ahogy Laney próbál meggyőzni róla, hogy az vagyok. Hagytam vagy 20 percen keresztül, hogy érveljen az evés mellett. Aztán feladta és én magamban jót mosolyogtam rajta. Megint lelkes volt. Utoljára azt hiszem 1 hete láttam ilyen hevesnek és beszédesnek. Mintha ezer éve lett volna.
Aztán olyan délután 4 körül búcsút vettem a kórházi ágyamtól és az infúziómtól. Egy nővér bejött és szó szerint kirángatta belőlem a tűt, majd kaptam egy gyors injekciót. Illetve elmagyarázták anyunak miféle gyógyszereket kell majd szedjek és mikor kell visszajöjjek vizsgálatra. Én addig átöltöztem. Már baromira kezdtem unni a melegítőt, amit pizsamának használtam. Vissza akartam térni az életbe végre.
-Előre megyek bepakolok a kocsiba. Itt parkolok a sürgősségi épület mellett. –szólt anyu, majd eltűnt az ajtóban.
-Akkor én is indulok. Visszatérek a szobafogságba. –búcsúzott Laney is, legnagyobb bánatomra. Olyan volt, mintha örökre búcsúzna és ez megrémisztett. Mintha teljesítette volna a szolgálatát és most lelép. Meg akartam fogni a kezét és itt tartani, de nem lehetett. Nem marasztalhatom erőszakkal. Ha menni akar, akkor nem tehetek semmit.
-Köszi, hogy végig itt voltál! Nagyon sokat segítettél! –nem tudom érezte-e, mennyire szívből mondtam ezt.
-Nincs mit, igazán! –mosolygott rám és éreztem, hogy őszintén teszi. –Hát akkor én most… -mutatott az ajtó felé. –Akkor szia!
-Szia! –és Laney kisétált én pedig újra csak egyedül maradtam.
Nick
A doki átvizsgálta mindenemet. Nincsenek komoly sérüléseim, egy ronda monoklin kívül. De az is elmúlik hamarosan. Így hát teljes lelki nyugalommal hagytam el a vizsgálót. Ez a nyugalmam egy pillanat alatt felborult, amikor a folyosón Aaron-ba futottam.
-Hello!
-Szia Nick!
-Hát te? Csak nem hazamész?
-De igen, végre. –válaszolta, de az arca csöppet sem volt vidám. Nekem pedig eszembe juttatta, anno miért is kerestem őt a parkban. Nagy levegőt vettem és nekikezdtem.
-Örülök neki, hogy jobban vagy, tényleg. Annak ellenére, hogy nem vagyunk nagy puszipajtások.
-Köszi, haver!
-Erről is szerettem volna beszélni veled. Gondolom tudod, hogy mi vagyis inkább ki az aki miatt ilyen rosszban voltunk.
-Laney. –hangott az egyértelmű válasz.
-Igen. Gondolom azt is sejted, hogy többet érzek iránta mint barátság.
-Így van.
-Ezért kell neked valamit elmondanom. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy szenvedni lássam. –nehezen jöttek a számra a szavak. Hiszen épp most teszem tönkre az életem, azért, hogy valaki másé jobb legyen.
Tetszett ez a rész is. :) Vártam volna, hogy esetleg történik valami közöttük, de mégsem. Viszont jó kis "felvezető" feji lett így a következő - remélem -"lelepleződőhöz". :) Várom a kövit! :)
VálaszTörlés