20. Rész

Laney

Ültem, álltam, járkáltam és nem telt az idő. Fogtam Aaron kezét, majd elengedtem, megöleltem Lori-t, majd megint járkálni kezdtem. Nick szülei már úton voltak ide. Teljesen kiborultak. Nick semmit nem mondott nekik a betegségéről, így abszolút sokkot kaptak a szülei. Az anyja kezéből, ha jól hallottam, kiesett egy pohár. Remegő, elhaló hangon mondta nekem 2 órával ezelőtt: „Azonnal megyünk”

Szinte láttam magam előtt, ahogy összeborulva sírnak, majd mindent hátrahagyva rohannak az autóhoz, hogy időben ideérjenek. Kétségbe voltak esve, ahogy mi mindannyian. A feszültség a levegőben tapintható volt. Féltem addig szikrázik, míg meg nem ráz és előbb én halok meg. Jelenleg inkább adtam volna a saját életem, mint hogy Nick elhagyjon minket. Bíztam benne. Bíztam abban, hogy küzd majd és túléli, mert volt benne akaraterő. Nem akart meghalni, elmondta nekem.

„Nincs kedven ehhez a halálosdihoz, ha tehetném kitörölném magamból, de ez lett a sorsom és nem tudok változtatni rajta. Pedig hidd el szeretnék.”

Hallottam a fejemben Nick szavait, amik egyre csak hangosabbak lettek, majd egy éles sípolásban véget értek. Egy pillanatra be is csuktam a szemem és mikor kinyitottam már az orvos közeledett felénk. Mindannyian megrohamoztuk, hogy kiszedjünk belőle valami információt Nick állapotáról.

-Doktor úr mik a hírek? –kérdezte Lori. Neki több lélekjelenléte volt mint nekem.

-Nick állapota valóban súlyos volt. Az a roham végzetes volt, de Nick nagyon erős fiatalember. Valahogy mégis sikerült kitartania. Már jobban van. Bár még lélegeztetőre kapcsoltuk és infúziót kap. Ez kész csoda. Ilyen rohamból még senkit nem láttam megmenekülni. Most kicsit megnyugodhatnak, Nick él. A daganatot sikerült kivennünk, pedig eddig úgy nézett ki semmi esélyünk.  –a megkönnyebbülés járta át a testem és végtelenül boldog voltam. Az mi Nick-ünk kitartott és túlélte. Csukott szemmel köszöntem meg az égnek ezt a csodát.

Ekkor Aaron halk hangját hallottam meg és éreztem a kezét az arcomon. Simogatta a homlokomat és a nevemet ismételgette:

-Laney! Kicsit, kelj fel! Laney, kérlek! Kelj föl! –kinyitottam a szemem és észrevettem, hogy a földön fekszem, de Aaron egyik keze már tartja a fejemet. Ott guggolt fölöttem és ébresztgetett. Nem tudtam, hogy kerültem a padlóra, de feltápászkodtam és kicsit kiráztam a fejem. Talán megszédültem. Túl sok esemény volt ez mára és a végén talán túl erős öröm kerített a hatalmába. Ennyit már az én szívem se tud elviselni.

-Mikor mehetünk be Nick-hez? Ugye jól van? –kérdeztem rögtön. Látni akartam az én kis túlélőmet.

-Laney, kicsim. Nem mehetünk be hozzá. Már elvitték a….tudod a…

-Az intenzívre?

-Nem Laney, a hullaházba vitték.

-De mégis miért? Nem azt mondta a doki, hogy infúziót kap és jobban van?

-Laney! –fogta közre Aaron a tenyerével az arcomat és én nem értettem miért sír mindenki körülöttem, amikor örülnünk kéne. –Nick meghalt!

-Micsoda? –sikoltottam. –Az nem lehet, a doki az előbb még azt mondta hogy… -rogytam térdre.

-Biztosan csak képzelted. Annyira sajnálom Laney! Amikor jött az orvos és elmondta, hogy Nick nem élte túl te elájultál.

-Nick! –nyöszörögtem, majd zokogva Aaron-ra borultam.

Lehullott a hó, s jegesek az utak

Megfagyott a szív, nem él már a tudat

Hiába keresi egy másik szív melegét

Az csak kiszívja életének apró velejét

A földre zuhansz egyetlen lépéstől

Megáll a világ egyetlen kérdéstől

Mert ha nem csúszik a jég

Akkor itt a vég.

Aaron

Laney magából kikelve sírt az ölemben és én egyszerűen nem tudtam megvigasztalni mert én is szörnyű állapotban voltam. Azt hiszem Laney sokkot kaphatott. Remegett a kezeim között és nem fogytak el a könnyei. Egyetlen könnycsepp azért az én szemem sarkából is kigördült. Sajnáltam Nick-et. Jó srác volt és nem ezt érdemelte. Szép jövő állt még előtte, de már soha nem fogja tudni véghez vinni. Borzalmas volt mindebbe belegondolni, hogy annyi lehetőség állt még előtte, annyi boldogság és erre egy betegség maga alá gyűri, és soha nem tudja már megvalósítani az álmait. Hátrahagyott egy szerető barátnőt, egy gondoskodó családot és egy csodás legjobb barátot, az én Laney-met, akit most itt ráz a zokogás az ölemben és nincs lelki erőm megnyugtatni.

Ilyenkor megbánom, hogy nem bocsátottam meg neki teljesen, hogy az utolsó napokig azt hittem még akar valamit Laney-től. Ha tudtam volna mi következik béke jobbot nyújtok neki, szívből.

Nagy hévvel rohantak be Nick szülei. Mindkettejüknek vörös volt a szeme a sírástól.

-Mi van Nick-kel, hogy van? –lihegte az édesanyja, de se Lane, se Lori nem tudtak válaszolni. Ezért nekem kellett elmondanom a tragédiát.

-Sajnálom, az orvosok már….sajnos, nem tudták megmenteni. –Lefagyva és sokkolódva álltak ott Nick szülei, mikor elmondtam, hogy az egyetlen fiuk meghalt. Szörnyű volt ezt a hírt közölni. Soha többé nem akarok ilyet átélni. Ahogy a szavaim hallatára egyre rosszabbul lettek és egyre több könny gördült le az arcukon –még Nick apjának is –azt iszonyú volt látni. És ilyen szavakat szinte lehetetlen kimondani. Nem tudod kíméletesen közölni és nem tudod nem merő szívfájdalommal elmondani. Ez a valaha volt legrosszabb dolog, ami csak egy emberrel történhet.

Ritkán láttam férfit sírni, de most megértettem. Engem is elkapott rendesen. Ahogy körülöttem mindenki egymásra borulva gyászolt és amint belegondoltam, hogy Nick most ott fekszik kihűlve, engem is rögtön sírás fogott el.

Laney

Vesztettem már el a nagypapámat. Még 10 évesen. De mai napig nem felejtettem el mennyire fájdalmas volt, hogy a könnyek mennyire megállíthatatlanul törtek elő belőlem a temetésen és még sokáig utána. Évekig ha kórházat láttam könnyes lett a szemem. Ez az érzés most így, felnőtt fejjel még intenzívebb. Gyerekként se volt könnyű elviselni, de most, még inkább borzasztó.

Gyakran fordult elő, hogy eltűnt a külvilág és csak azt vettem észre, hogy Aaron szólongat, majd elmondta, hogy már percek óta integet a szemem előtt, mégse vettem észre. Ez talán meg a megőrülés első fázisa? Lehet. De olyan erővel kebelez be, hogy nem tehetek ellene. Mint valami fekete lyuk, úgy szippant magába. És én tehetetlenül kapálózok, de csak egyre rosszabb lesz.

Ilyenkor eszembe jut: mi lesz az életemmel? Mikor jön el az idő, hogy valakitől újra meg kell válnom? Mikor jövök én? Lehet, hogy holnap vagy holnapután.

Önkéntelenül is eszembe jutott a legfájóbb haláleset ami történhet a környezetemben. És ő Aaron. Bármennyire is szürreálisnak tűnik, ilyenkor eszébe jut az embernek. De ha megtörténne, azt már biztosan nem élném túl. Kirázott a hideg a gondolattól. És mintha Aaron a gondolataimban olvasna, átkarolt és szorosan magához húzott. Mintha azt üzenné: nem lesz baj, együtt túléljük.

Aaron

Féltettem Laney-t, mert annyira megtört volt és végtelenül kiszolgáltatottnak tűnt. Rettegtem, hogy esetleg depresszióba esik. Mert sajnos minden jel erre utalt. Éjjelente sírva ébredt fel. Volt olyan hogy sikoltozott álmában és mindezt szinte tehetetlenül néztem végig. Hiába öleltem, hiába vigyáztam rá és beszélgettem vele, nem segített semmit. Bíztam az időben, hogy talán az majd gyógyítja a sebeket. De sajnos minden nappal csak rosszabb lett. Laney egyre kevesebbet beszélt és egyre többet sírt, már ha ez lehetséges. Nem láttam többé szárazon a szemét.

A munkahelyén is szabadságot vett ki és a főnökei megértették a problémát. Azóta csak itthon van, az ágya és a fürdőszoba között ingázik. Máshol nem is látni. Enni is alig akart, néha órákig kellett győzködnöm.

Beláttam milyen erős kapocs volt közte és Nick között. A pocsékabbnál is pocsékabb éjszakákon néha elvétve eszembe jutott, hogy mi van ha Laney mégis többet érzett Nick iránt mint barátság. Nem mindig, csak néha napján, talán. Megfordulhatott a fejében, hogy esetleg szerelmes belé. Sajnos ez az én fejemben is megfordult. De persze azonnal próbáltam elfelejteni.

Egyik nap, mikor ez a gondolat gyötört Laney megszólalt, napok óta először:

-Annyira szerettem. Ő mindig segített, a legrosszabb időkben is. Sose gondoltam volna, hogy lehet fiúból a legjobb barátom, de így történt. Olyan volt nekem mint egy bátyó. Még az sem tudott gyengíteni a barátságunkon, hogy ő többet szeretett volna, mert megértette, hogy én nem érzek így. Olyan jó ember volt.

*

Nem bírtam tovább nézni, ahogy Laney szenved és elveszítette az életkedvét. Egyik nap odaálltam elé az ötletemmel, ami nem éppen kedves megoldás, de legalább megoldás.

-Drágám! Lehetne egy ajánlatom? –Lane csak megrántotta a vállát. –Mi lenne ha meglátogatnál egy pszichológust? Lehet, hogy tudna segíteni feldolgozni a tragédiát.

Laney

Talán igaza van Aaron-nak. Egyedül nem megy. Már hetek óta gyászolok és még mindig nem lett jobb. Olyanokat álmodtam, hogy elmondani sem lehet. De állandóan Nick szerepelt benne és minden rémálom végén meghalt, én pedig tehetetlen voltam. Úgy érzem már én sem élek.

Én is beláttam, hogy segítség kell, különben még mélyebbre süllyedek. Így hát megfogadtam Aaron tanácsát és felkerestem egy szakembert. Megbeszéltünk egy pár időpontot, amikor beszélgethetünk. Az első alkalom egy szerda délután volt. Odakint szakadt az eső. Jól tükrözte a hangulatom, lassan én is esőnek éreztem magam.

Nem volt nehéz egy esőcseppnek lenni a sok közül. Csak cseperegtünk, mint olyan egyformák voltunk, bár voltak nagyobb cseppek, melyek átgázoltak a többieken. Voltak akik felkavarták az állóvizet, voltak akik a földre esve beleolvadtak egy tócsába, és voltak akik a csatornába folytak. Most én is egy szürke cseppecske lettem, aki jelentéktelen a többi között. Elvesztettem a színem, az élénk kéket. Eltemették őt a föld alá.

Mindent elmeséltem a pszichológusnak. A Nick-kel való kapcsolatom összes részletét a gimi óta.  Megértette milyen fontos volt ő nekem.

-Valamilyen formában el kell engednie. Nick most már egy jobb helyen van és higgye el, ha most lenéz magára biztosan mosolyog mert volt egy ilyen odaadó barátja. Ő is tudja, hogy mindig a szívében fogja őrizni, de magának is van egy élete, amit élnie kell. Nem önzőség és nem helytelen ha továbblép. Mindig emlékezni fog Nick-re, de ha örökké szomorkodik azzal nem lesz jobb, csak Nick is rosszul érezné magát.

Sok érdekeset mondott a nő, egészen megérintett. Belegondoltam mit szólna mindehhez Nick. Követelné vissza a mosolygásomat. Bárcsak itt lehetne, hogy korholjon amiért ennyit bőgök.

Aaron

Szombat délután volt, egész nap a zenekarral próbáltunk és nekem lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem vagyok Laney-vel. Úgy éreztem állandóan vigyáznom kell rá. Annyi javulás volt, hogy amióta Mrs. Jackson-hoz járt, azóta többet beszélt. Nem túl vidám dolgokról, de kommunikatívabb volt.

Azon a délutánon, mikor hazaértem máris Laney nevét kiabáltam. Reméltem, hogy egy délután alatt nem lett rosszabbul. De a szólongatásomra nem érkezett válasz. Reflexszerűen megrémültem és berohantam a hálóba, majd a fürdőbe, de sehol senki. Kivert a víz és csak azért is kutattam tovább, majd észrevettem egy cetlit az ebédlőasztalon. Egyből ezer dolog futott át az agyamon. A legrosszabb a búcsúlevél volt, de Laney olyan rossz állapotban volt, hogy ezt sem tartottam kizártnak.

Felkaptam a papírt és olvasni kezdtem: Szívem! Bocsi, hogy így eltűntem, de elmentem Brighton-ba, Nick-ék régi házához. Muszáj beszélnem a szüleivel egy kicsit. Szükségem van rá ahhoz, hogy el tudjam engedni.

A levél valamelyest megnyugtatott, de persze nem teljesen. Laney egyedül indult neki az egésznek, vissza Brightonba. De ha ez őt megnyugtatja, akkor csak örülök neki. Jó volt látni, hogy végre próbálkozik kilábalni mindebből. Hisz Nick lassan 1 hónapja ment el.

Laney

Ott álltam Nick-ék háza előtt. Ugyanolyan volt mint régen. Még a virágok is ugyanott voltak és ugyanolyan szépen virágoztak mint azelőtt, mintha Nick el se ment volna. A természet is továbblépett, akkor mi miért nem tudunk? Mert bár a környezet nem változott, mi a szívünkben éreztük, hogy valami más lett.

Becsöngettem hát és Nick anyukája nyitott ajtót. Köszönés helyett csak megölelt, sokatmondó öleléssel.

-Örülök, hogy itt vagy. –mosolygott rám fájdalmasan.

-Úgy éreztem el kell jönnöm.

-Gyere beljebb! –invitált. Bementem a nappaliba és leültem a krémszínű kanapéra. Istenem, hogy mennyit ültem itt Nick-kel. Amikor meséltem neki, amikor filmet néztünk vagy zenét hallgattunk. Néha napján tanultunk is.

Annyi emlék fűződött ehhez a házhoz, és mind egytől-egyig kedves nekem.

-Nick nagyon szeretett téged.

-Én is őt. A legjobb barátom volt. Nagyon hiányzik. És hogy viseli?

-Nehezen, de valahogy csak-csak. Az első pár hét szörnyű volt. És te Laney?

-Nekem is. Volt pár találkozóm egy pszichológussal is. Nem tagadom összeomlottam és még most is eléggé benne vagyok.

-Jaj kicsim. –simította meg Mrs. Morgan a vállamat –Pontosan tudom, hogy milyen rossz. Szörnyű szenvedés, de hidd el nekem, Nick sem akarná, hogy boldogtalan légy. Mikor még gimnáziumban volt az-az eset, amikor olyan szomorú voltál, emlékszem Nick azt mondta, a legrosszabb érzés neki, ha téged sírni lát. Ezt azóta is biztos így gondolja. –én is így hittem. Szinte láttam magam előtt az arcán és hallottam a hangját. „Laney kérvényeznék egy mosolyt, azonnal hatállyal!” Ezzel mindig sikerült mosolyra fakasztania, bármilyen rossz volt is a helyzet. De már nem volt itt, hogy ezt mondhassa. A hiánya betöltötte a lelkemet és ahogy néztem az édesanyját, aki szakasztott olyan volt mint ő, csak még inkább mardosott az üresség.

-Adnék neked valamit. –állt fel a kanapéról Mrs. Morgan és egy kisszekrényhez sétált. Kihúzta az alsó fiókot és egy köteg fényképet vett elő belőle. –Itt vannak ezek a képek, rólad és Nick-ről. A bál előtt amikor átjöttél, aztán amikor Nick szülinapját ünnepeltük. Sok képen szerepeltek együtt és ezeket neked szeretném adni.

-De…

-Nekem még sok-sok fényképem van a fiamról. Ezek itt téged illetnek, persze csak ha szeretnéd.

-Köszönöm, igazán kedves. –fogtam kézbe a fotókat és a legfelsőt kezdtem bámulni. Szinte ott éreztem magam. Egy nyári délután volt, mikor Nick úgy döntött, a hátsó kertben lévő medencénél tart egy bulit. Meghívott rá engem, a barátnőmet és az osztályából néhány srácot. A fiúk azzal szórakoztak, hogy számolták hány lányt tudnak bedobni a vízbe. A képen pont engem kaptak el és csak kapálóztam a kezeik között. Ez az emlék mosolyt csalt az arcomra. 1 hónapja az első őszinte mosoly.

-Azt hiszem kinézek a temetőbe. El kell búcsúznom Nick-től, különben soha nem tudom elengedni őt.

-Menj csak.

-Utána még visszajövök elköszönni, de mennem kell haza Londonba. Holnap már dolgozom.

-A szüleidet már meglátogattad?

-Igen, még korán reggel beugrottam hozzájuk.

-Akkor jó. Köszönöm, hogy eljöttél.

Ahogy kiléptem a ház kapuján valami furcsa érzés fogott el. Új volt és ismeretlen, de éreztem, hogy követnem kell. Olyan volt, mint amikor valaki egy nagy dolgot készül megtenni. Tulajdonképpen ez így is volt. Számomra ez óriási lesz, szinte megtehetetlen. De cselekednem kell, különben elnyel a gyász örökre.

A temető kapujában már érezhetően jobban dobogott a szívem az izgalomtól és a félelemtől. Vajon jól cselekszem? Ezt kell tennem?

Pontosan tudtam hol van Nick sírja. Kezemben szorongattam azt a pár szál virágot, amit a sírkőre készültem tenni. Lassan megfojtottam a kis virágaimat az izgalomtól, épp csak nem könnyeztek. Megtettem én helyettük. Amint megláttam kőbe vésve Nicholas Morgan nevét és azt, hogy élt 24 évet. Túl kicsi számnak tűnt ez a többihez képest, ami mellett eljöttem. Volt ott 90, 67 és még sorolhatnám. És ott állt egy friss virágokkal teli sírkő, amibe egy fájdalmasan kicsi szám volt belekarcolva. Remegett a testem a zokogástól, de erőt vettem magamon, majd nagyot szippantva a tavaszi levegőből belekezdtem:

-Szia Nick! Tudom már jó pár hete nem jöttem, de nagyon nehéz látni ezt a helyet. Látod most is csak bőgök! Sose sirattál még meg ennyire. –nevettem fel fájdalmasan – Tudom már ezerszer mondtam, hogy hiányzol, már biztos unod, de tényleg így van. Remélem az a hely ahol most vagy az békés és örömteli. Jó lenne ha üzennél valahogyan, hogy jól vagy, hogy legalább kicsit megnyugodjak. –ekkor egy erősebb szellő a hajamat az arcomba fújta. –Ezt vehetem jelnek? –kérdeztem a levegőbe. –Tudom, hogy hallasz, mert te engem mindig meghallasz. Szóval csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm, hogy a legjobb barátom voltál. És ígérem mindig is az leszel, ha tetszik, ha nem. –idéztem őt. –Hidd el, egyszer még úgy is találkozunk. Csak még nem tudom mikor. Örökké emlékezni fogok rád. Viszlát drága Nick! –tettem le a virágokat a kő mellé, majd egy utolsó nagy levegővétel után kisétáltam a temetőből. Nem hittem volna, hogy így fogok érezni, de a szívemről mázsás súly gördült le. Igazán, tényleg elengedtem Nick-et, de eközben a szívembe is zártam. Csak épp egy olyan helyre, ami nem fáj annyira.

Aaron

Tanakodtam, hogy vajon felhívjam-e? Tudni akartam, hogy van és mikor jön haza. Várhatom-e mára vagy csak később érkezik. De nem akartam megzavarni, most biztos nem könnyű neki. Talán nem kéne zaklatnom. De olyan nehezen bírom ki. Már este fél 9 van, szóval gondolom ma már nem jön haza. De nagyon nehéz nem felemelni a telefont és nem felhívni.

Ekkor a zárban kulcs zörgött és én rögtön odakaptam a fejem. Laney lépett be rajta, arcán félénk, ámde őszinte mosollyal. Olyasmivel, mint régen.

-Laney! –rohantam oda hozzá és még be se lépett a küszöbön én már magamhoz szorítottam.

-Megérkeztem, élek még. –bújt hozzám oda. Valami miatt egész más hangulata volt Laney-nek, mint eddig és ez tetszett nekem.

-Megijesztettél.

-Bocsánat! De el kellett mennem. Most már minden rendben. –értettem ennek a mondatnak a jelentőségét és nagyon boldog lettem tőle. Szerelmem sápadt színe visszaváltott élénk rózsaszínbe, így mosolygott rám, majd hagyta, hogy beljebb húzzam a hidegről a szobába. Berúgta maga mögött az ajtót én pedig elárasztottam a csókjaimmal. Visszakaptam az angyalkámat, újra kibontotta a szárnyait és újra csillogott a szeme. Újra szenvedélyes volt a csókja és megint felhőtlenül boldogak voltunk. Felszabadultak bennem az érzések és az elmúlt hetek nyomasztó gondolatai messzire repültek és soha többé nem tértek vissza hozzám.

Még szorosabban magamhoz öleltem az én egyetlenem és éreztem ahogy a hátam a puha kanapét éri, ajkam pedig Laney szájához tapad. Nem csak most, hiszen egész este ott maradt.

„7 éve töretlen a siker. Mind a magánéletében, mind a munkájában. Aaron Scott lassan 7 éve már, hogy berobbant Stiff Dylans nevű zenekarával és azóta is csak felfelé ível a karrierjük. 3 lemezt adtak ki és mind platina lett. Minden évben teltházas koncertet adnak az arénában, ami 50ezer főt jelent. Nem egy díjat zsebeltek már be munkásságukért és külföldre is hívják őket folyamatosan. Bár már nem tinibanda, még mindig lányok tízezrei rajonganak értük.

Mindez szép és jó, de mit sem érne mindez egy biztos családi háttér nélkül. Mint tudjuk, minden sikeres férfi mögött áll egy nő. Ez a harminc éves Aaron esetében sincs másképp. Gimnáziumi szerelmével Laney Wilson-nal máig töretlen a kapcsolatuk. Természetesen a hölgy sem érezheti elhanyagolva magát férje mellett, hiszen sikeres újságírónő, sőt a napokban jelent meg első regénye a Shoot The Innocence! Nagy várakozás előzte meg a könyvet. Meglátjuk mi lesz az eredmény! Mindenesetre nem tagadhatjuk: ők egy sikeres házaspár.”

(Részlet a Shine című magazinból)

Laney

Éppen az ügynökömmel beszéltem telefonon. Holnap egy felolvasást tartunk az egyik könyvesboltban. Már előre izgatott vagyok miatta. Ez az egész könyv-írósdi még új volt nekem. Kicsit szürreális volt az eladási adatokról beszélni Claire-rel.

-Rendben, akkor holnap 4 órára ott leszek.

-Hallom a hangodon, hogy izgulsz. Nyugi!

-Próbálkozok. Jaj várj egy picit… – tettem rá a kezem a telefon mikrofonjára mikor felnéztem a papírjaimból. –Nick kicsi fiam, mit mondtam? Nem szaladgálunk a házban! Aaron vedd fel egy picit, biztosan játszani szeretne, mindjárt megyek én is. Nick drágám, menj oda apuhoz!

VÉGE!

.

.

.

Vége?