9. Rész

Laney

Ha valaki távolabbról nézett volna minket, egyetlen embernek tűntünk volna, úgy összebújtunk. Mintha az életünk múlna rajta, mintha ez lenne az utolsó ölelésünk. De reményeim szerint rengeteg volt még hátra.

Ebben a pillanatban biztos voltam benne, hogy nem vagyok magányos. Életemben először teljesen elégedett voltam mindennel. Nem agyaltam, nem kerestem indokokat, sem kifogást. Csak Ő volt, én és a pillanat. Az, hogy az ölelése melegében pihenhettem és a csókjai leheltek belém életet.

Soha senki nem mesélte el nekem szemtől-szemben, milyen a szerelem, így letaglózott az érzés. Már értem miért írnak róla verseket és regényeket. A legszebb és legteljesebb érzés a világon.

És ami a legfontosabb: nem voltam bizonytalan. Sem az érzéseimet sem a cselekedeteimet illetően. Pontosan tudtam mit teszek és miért. És nem bántam meg semmit sem. Nem is ijedtem meg tőle, mert éreztem, hogy hozzá tartozom.

Gyakran fordult meg a fejemben, hogy talán nem találom meg az igazit. Elszomorítóan csekély esélyt láttam csak rá. Márpedig én nem voltam hajlandó alább adni az igaz szerelemnél. Én próbáltam, tényleg próbáltam elfogadni olyat is, aki majdnem megütötte a mércét, bármilyen szörnyen is hangzik ez. Volt egy képem, egy idilli képem arról, milyen számomra az ideális szerelem. Ezt kerestem, és ha egy valami, egyetlen apró dolog is hibádzott, akkor már tudtam, hogy ebbe bele se szabad fognom. Most gondolatban fejbe kólintottam magam, amiért ilyen ostobaságokat gondoltam, de főképp azért mert türelmetlen voltam. Azonnal akartam mindent. Nem tudtam kivárni, mert úgy éreztem nélküle kevesebb vagyok. Ezért rossz, hogy ilyen érzékeny vagyok és könnyen változik a hangulatom szörnyű mélységekből, extázisszerű magasságokba. Ez voltam én. Türelmetlen, akaratos és érzelmes. És lám, nem is kellett örökkévalóságig várnom. Hisz a végzetem épp engem ölel.

-Kicsi lány! –rázta meg óvatosan a vállamat Aaron –Csörög a telefonod!

-Oh, észre se vettem. –eszméltem fel és a fülembe hasított a hangos csengőhang. Ebben a szerelmes csendben igazán fülsiketítő volt. Ránéztem a kijelzőre és Emilia neve villogott rajta. –Szia Emi!

-Laney, szia, merre vagytok? Körbementünk háromszor a pályán, de sehol nem találtunk titeket.

-Igen, teljesen átfagytam így hazajöttünk meginni egy forró teát mielőtt jégszoborrá válok. Bocsi, hogy szó nélkül eljöttünk, de nem akartunk megzavarni titeket. Gondolom most is ott van melletted, szóval majd később mesélsz. –suttogtam az utolsó mondatot, hátha nagyon kihallatszik Emi telefonja. Közben Aaron mellettem somolygott valamin.

- Visszajöttök még? Csak mert Brian felvetette, hogy elmehetnénk pizzázni egyet.

-Igen visszamegyünk és a pizzázás is jó ötlet. –fogadtam el, pedig a szívem mélyén itt maradtam volna kettesben Aaron-nal. De a legjobb barátnőmnek nehezen tudtam nemet mondani. És lehet, hogy szüksége van rám. Nem lehetek önző.

-Oké, itt leszünk. Akkor szia.

-Szia! –majd megszakítottam a hívást.

-Úgy látom vissza kell mennünk. –konstatálta Aaron, de mosolyt csalt az arcomra, hogy a hangja szomorú volt. Ő is maradni szeretett volna.

-Tudom, én is inkább veled lennék is kettesben, de lehet, hogy Eminek mesélnivalója van, vagy tanács kell neki. Nem hagyhatom magára. Tudod, ez volt az első alkalom, hogy egyedül maradtak Brian-nel.

-Imádom, hogy ennyire önzetlen vagy, de most jó lenne, ha picit magadra is gondolnál. –megfogta a derekam és magához húzott. –De oké, menjünk és segítsünk nekik, akkor is ha nehezünkre esik. A lényeg, hogy együtt megyünk. –hirtelen lefagytam, mert eszembe jutott valami. –Baj van? –fürkészte a tekintetem Aaron.

-Hogyan mondjuk el nekik? –mondtam ijedt hangon. Úgy éreztem magam mint egy nyolcéves kislány, aki nem tudja, hogyan mondja el az anyukájának, hogy összetörte a kedvenc vázáját.

Aaron felnevetett.

-Tehát ez a gond. Szerintem észre fogják venni szavak nélkül is. De ha szeretnéd majd én elmondom. –cirógatta az arcomat, miközben jelentőségteljesen a szemembe nézett,

-Oké. –bólogattam. Olyan jólesett, hogy végre valaki irányt mutat, hogy nem kell mindent egyedül kitalálnom. Lett egy támaszom, akire bármikor rábízhattam magam.

-Hozom a kabátodat és mehetünk. –mosolygott nyugtatóan.

Aaron

Szegénykém úgy félt, mintha a kivégzésünkre mennénk. Szorította a kezemet én pedig megpróbáltam megnyugtatni, hogy még nincs itt a világ vége. Átöleltem és éreztem, ahogy a feszültség lassan távozik belőle. Elengedte magát és hozzám simult. Felnézett a szemembe és elmosolyodott. Ezzel tudatta: minden rendben. Szerintem azért félt ennyire, mert még kevés gyakorlata volt mindebben. Minden új volt számára, ahogy nekem is. Mert bár volt már barátnőm, de nem ő volt az igazi. Most más a helyzet. Ez a fajta erős és mindent elsöprő kötődés még nekem is ismeretlen terep volt. De nagyon élveztem, mert olyan kellemes érzéseket hozott magával, amikről még csak nem is álmodtam. Nem is tudtam, hogy bennem vannak. Ez a lányka hozta ki belőlem. És nem tudtam elég hálás lenni neki.

-Itt is vagyunk. –vett nagy levegőt az én angyalkám.

-Jól vagy?

-Abszolút. –vigyorgott most már teljes nyugalommal.

Majd heves integetésre lettünk figyelmesek. Emi és Brian hamarabb észrevett minket, mint mi őket. Ők elindultak felénk és mi is feléjük. Félúton, pont a tó partján találkoztunk.

-Haver azt hittem elnyelt a föld. Egyszer ott voltatok mellettünk, aztán huss.

-Annyira nem huss, mert másfél órát voltunk távol. –erre mintha mindketten, Emilia és Brian is elpirultak volna. Soha nem láttam még Brian-t pirulni. Egészen szórakoztató volt.

-De mit csin…? –tette volna fel a kérdést az én haverom, de lepillantott az összekulcsolt kezeinkre és minden világossá vált számára. –Jaa! –ült ki egy hatalmas vigyor a képére.

-Ja! –bólogattam, miszerint az a helyzet, amire gondol.

-Na végre! Gratulálok! –bukott ki Emiliából és megölelte Laney-t. Úgy látszik ők is épp úgy látták a köztünk lévő szikrákat, mint mi őközöttük. Úgy tűnik mindenki vak, ha saját magáról van szó, de rögtön tisztán lát, ha másokról.

-Na mehetünk kajálni vaaaagy ti….?

-Mehetünk. –vágtam rá, mielőtt Brian valami olyasmit mondott volna, amiért le kéne üssem. Néha túl szókimondó volt. Nem hiányzott hogy zavarba hozza most Laney-t

Emi és Brian levették a korcsolyájukat és elindultunk a pizzázó felé. És végre úgy sétáltam a szerelmemmel mint egy igazi pár. Lehet, hogy olyanok voltunk mint a turbékoló galambok, de ez most cseppet sem zavart. Legszívesebben fényreklámmal tudatnám mindenkivel, hogy Ő az én barátnőm.

Laney

Soha nem sétáltam még senkivel összebújva, de elkönyveltem magamban, hogy ez az egyik legkellemesebb időtöltés, amit együtt lehet csinálni. Olyan lehettem mellette mint egy kis csomag. Egy pici vigyorgó, izgága csomagocska. Egyszerre rohamoztak meg a különféle érzések. Elsősorban boldog voltam, másodsorban izgatott több dolog miatt is. Például az újdonság miatt. Annyi minden várt még felfedezésre. Izgatott voltam azért is, mert reméltem semmit nem rontok el. Tapasztalatok híján az ösztöneimre kellett hagyatkoznom. Ami azért rizikós volt, elég rázós terep. Csak remélhettem, hogy ezek az ösztönök jó felé vezetnek. De ebben a pillanatban az ösztöneim azt súgták: éhes vagyok. A gyomrom ezt hangos korgással adta a tudtomra. Biztos voltam benne, hogy Aaron is hallotta, de nem mertem ránézni. Az arcomat inkább belefúrtam a kabátjába. Amúgy is csípős szél fújt, amitől már remegtem, annyira fáztam. De már alig volt egy fél utca hátra a pizzázóig. Alig vártam a kellemes meleget, ami a fűtött helyiségben várt engem.

Amikor beléptünk egy egész percig csak azt élveztem, hogy kiolvadnak a tagjaim. Aztán kerestünk egy félreesőbb asztalt, ahol elfértünk kényelmesen mind a négyen. Természetesen most már nem volt kérdés, hogy ki, ki mellett ül. Ezen a gondolaton elvigyorodtam.

Bár elég hosszú volt az ülőhely, Aaron mégis a lehető legközelebb húzódott hozzám. Átkarolta a derekamat és így beszélgetett a többiekkel. Néha –vagy inkább gyakran –felém pillantott és egy félmosolyt küldött felém. Mintha percenként meg akart volna győződni róla, hogy még mindig mellette vagyok. Ne aggódj drágám, nem futok el.

Alig 3 percet ülhettünk ott és máris jött a pincér az étlapokkal. Meglepődtem milyen vigyori képe volt. Lehet, hogy csak megjátszotta a protokoll szerű udvariasságot, de én őszintének véltem a kedvességét. Ez ritka a pincérek között, legalábbis azoknál akikkel eddig én találkoztam. Bár azt is meg merném kockáztatni, hogy egyedül én láttam ma mindent szépnek. Talán elment az eszem, de ma nem sajnáltam.

-Na mit együnk? –hangzott a kérdés Brian-től.

-Ma valami újat akarok kipróbálni. –csaptam össze a tenyeremet. Talán túlságosan is izgatott voltam, főleg, hogy csak egy egyszerű pizzáról volt szó. Ilyenkor szoktam azt a szót kapni: „Nyugi” Amitől falra tudnék mászni. De Aaron nem ilyen volt. Ő ismert és amúgy sem mondott volna nekem ilyen megalázó szavakat. Mert nekem ez az volt, megalázó. Lekicsinylő és nem szeretem. Ő csak mosolygott rám, mintha mindez imponálna neki. Ez volt az-az apró dolog, ami mutatta, hogy minden kis stiklimmel együtt Ő szeret engem. Legalábbis remélem, hogy így van.

-Nézd csak, ez jónak hangzik. –mutatott Aaron, valami Tiroli pizzára.

-Hú, ez tényleg finomnak tűnik. De van rajta hagyma. –ma nem akartam hagymázni. Azt hiszem nem kell magyaráznom miért.

-Azt majd nem kérünk rá.

-Oké. Akkor olyat együnk.

-Ketten megeszünk egy nagyot?

-Igen. Mi ketten. –hangsúlyoztam a mondat számomra legfontosabb részét. Jól esett ki mondani: mi ketten.

Erre Aaron még szebben mosolygott mint eddig és nyomott egy puszit a homlokomra.

A pincér közben visszatért.

-Mit hozhatok?

-Mi egy nagy Tiroli pizzát szeretnénk kérni, hagyma nélkül, ha lehet és 2 pohár narancslevet. –hát én menten agyonölelgetem. Nem felejtette el. 2 napja panaszkodtam neki, hogy milyen jólesne egy pohár narancslé, de otthon elfogyott és épp náluk se volt raktáron. Hogyan lehet ennyire figyelmes?

-Én egy kis négysajtosat és egy Fantát.

-Én pedig egy kis kukoricásat, Sprite-tal. –adtuk le mindannyian a rendelésünket. És lehet, hogy csak nekem tűnt fel ennyire, hogy mikor Aaron rendelt, azt mondta mi. Tehát ő is érezte, hogy nem volt többé ő vagy én, Mi voltunk.

A pizzára úgy fél órát kellett várni, de megérte, mert frissen sült volt és már az illata is ínycsiklandozó volt. De először mégsem abba kezdtem bele. Első dolgom volt egy nagy kortyot inni a narancslevemből.

-Így már mindjárt jobb. –Aaron sokatmondóan vigyorgott rám. Csak mi ketten tudtuk a vicc poénját. Emi és Brian inkább ránk hagyta, mintha a szerelemtől megőrültünk volna. És a bolondokat jobb nem háborgatni.

Aaron az egyik oldalról kezdte vágni a pizzát, én a másik oldalról és mindketten elnevettük magunkat, mikor teljesen egy időben vágtuk le a pizza darabot és pontosan ugyanakkor emeltük a szánkhoz a villát. Egészen murisan nézhettünk ki, ahogy azon nevetünk, hogyan eszünk. Talán tényleg megbolondultunk.

Mikor az utolsó falathoz értünk, mint a ketten megtorpantunk. De aztán Aaron egy határozott mozdulattal felszúrta a villájára a kis szeletet és a számba adta. A szememmel elrebegtem neki egy köszönömöt.

-Tele vagyok. –dőlt hátra Brian.

-Nekem is ki kell pihennem a maratoni zabálást. –szólaltam meg én is, majd észrevettem, hogy pár korty még maradt a narancslevemből. Bár teljesen színig voltam, mohón kaptam utána. Aaron felkuncogott rajta. Lehetséges, hogy már ő is őrültnek néz?