Aaron
Fogalmam sem volt Nick mit akar mondani, de komolynak hangzott. És végre beismerte, hogy szereti Laney-t. Nem voltam meglepve, azért mégis zavart. Nem mintha szabadna, hiszen már nem a barátnőm.
-Hazudott neked. –bökte ki Nick, de még mindig nem értettem pontosan miben hazudott.
-Miben?
-Abban, hogy már nem szeret téged. –hirtelen elfelejtettem levegőt is venni. Ez az egy mondat is túl sok volt az agyamnak.
-Folytasd! –követeltem, az udvariasságot abszolút mellőzve.
-Már egy hete állandóan csak sír és maga alatt van. Csak azért szakított veled, mert nem akarta, hogy miatta rúgjanak ki a zenekarból és mindenki megutáljon csak mert vele vagy.
-De hát ott ölelt téged.
-Megkért, hogy játsszam el a barátját. Hátha így könnyebben elfelejted őt. De az ég világon semmi nem volt köztünk, sajnos. –sütötte le a szemét, az enyém viszont meredten bámulta őt, mert az agyam nem hitte el amit a fülem hallott. Nick-nek nem lenne érdeke, hogy mindezt elmondja nekem, hacsak nem igaz minden szó. Igaznak kell lennie. Életemben először hittem Nick-nek és igazán hálás voltam neki, most már másodjára.
-Ez biztos?
-Szerinted itt állnék és elmondanám mindezt, ha nem lenne 100%? Így is hülyét csinálok magamból, de Laney nekem annál fontosabb. Belátom, hogy engem sose fog úgy szeretni mint téged. Szóvak menj és szedd ki belőle, hogy még mindig téged szeret. –intett az ajtó felé, de kegyetlenül szomorúan. Valami arra késztetett, hogy kinyújtsam a karom és kezet fogjak vele.
-Nem is tudod, mit tettél most értünk. 2 nap alatt már másodjára tartozom neked, nagyon sokkal. De most…
-Menj már! –vette vissza a kezét és én egy szó nélkül sarkon fordultam és kirohantam az épületből. Ettől a heves mozgástól azonnal irtózatos nyilallásba kezdett a bordám, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Laney még nem járhatott messze, ezért kifutottam az utcára és elindultam arra, amerre valószínűleg ment. Nem érdekelt, hogy anyu a kocsiban vár rám, vagy hogy talán nem kéne így megerőltetnem magam. Most csak egyvalaki számított.
A szerelemem most még nagyobb lángra lobbant, mint eddig valaha. Ez a hév adott most hihetetlen energiát arra, hogy kb. 8 utcát végigfussak. A főtérről nyíló egyik kis utcán végül megláttam Laney-t. Akkor az adrenalinom az egekbe szökött és teljesen magamon kívül odarohantam hozzá.
-Laney! –fogtam meg a vállát.
-Jesszusom Aaron! –fordult meg, de a szeme könnyes volt, mintha azóta sírt volna, hogy elment a kórházból. Közelebb léptem hozzá, és letöröltem egy könnycseppet a szeme sarkából. –Neked már otthon kéne lenned! Hogy kerültél ide?
-Muszáj volt utánad jönnöm.
-De…
-Laney kérlek hallgass meg! Tudok mindent. Nick elmondta. –Laney arca meglepett volt, de biztos voltam benne, hogy tudja miről beszélek.
-Nick?
-Igen. Drágám… -végre újra így szólíthattam – Engem nem érdekel mit gondolnak mások, főleg nem ilyen agyalágyultak mint néhány évfolyamtársunk. Én mindig is büszke voltam rá, hogy te vagy a barátnőm és nem hagyom, hogy néhány hülye szétszakítson minket egymástól. Ne segíts nekik, kérlek! Tudom, hogy nehéz, de nem vedd őket figyelembe! Nevess rajtuk és gondolj bele, hogy ők sosem lesznek olyan boldogok, mint mi ketten. Megfulladnak a keserűségükben, míg mi boldogan élünk . –fogtam meg reflexszerűen a kezét, mire Lane szeme ismét könnyezni kezdett. –Mondd meg kérlek! De őszintén. Szeretsz még engem? –néztem mélyen a szemébe, hogy megértse, komolyan kérdezem és igaz választ várok. –Én úgy szeretlek mint még soha senkit. Tudni szeretném, hogy te is ezt érzed-e még?
-Aaron én… -féltem, hogy a sírástól nem tud majd megszólalni – Hát persze, hogy szeretlek, hogyne szeretnélek. Az életemnél is jobban .-borult a nyakamba zokogva. És bár könnycseppjei áztatták a vállamat, mégis repestem örömömben a választól.
És végre, újra, igazán az enyém volt és úgy csókolhattam mint régen, sőt még jobban. Újra az én kis angyalom volt.
Laney
Nem bírtam tovább. A hazugságok szétfeszítették a mellkasomat. Ahogy ott állt Aaron és elmondta, hogy szeret, nem tudtam tovább álltatni se magamat, se őt. Szerettem, még jobban mint az azelőtt és ha még egy percig is nélküle kellett volna léteznem, abba valószínűleg belehaltam volna. Megtaláltam az igazit és én olyan könnyen elengedtem a hülyeségeim miatt. Őt nem érdekli mások véleménye, akkor engem miért kéne? Nem lehetnénk boldogok a mi saját kis világunkban? Most esélyt adtam neki. Kizártam másokat és csak magunkkal foglalkoztam.
Annyira hiányzott már mindez: hogy megérint, hogy megcsókol, hogy kicsi lánynak és angyalkámnak hív, hogy rám néz és menten elmosolyodik, olyan szeretetteljesen, hogy abba beleremeg a lábam. A könnyeim most már nem a fájdalomtól indultak útnak, hanem a megkönnyebbüléstől. Hátra hagytam egy terhet, egy rossz beidegződést. Kitöröltem magamból egy kicsi rész paranoiát és érzékenységet az iránt, hogy mások mit gondolnak rólam. Rábíztam magam Aaron-ra. Ha szerinte nem lesz baj, akkor én feltétel nélkül hiszek neki. Ha azt mondja ketten át tudunk ugrani egy szakadékot, akkor az úgy is lesz, ebben nem kételkedtem…most már.
-Anyukád már biztosan tiszta ideg! –szakítottam félbe egy csókot.
-Túléli! –húzott vissza magához.
-Pihenned kell, kis beteg! –folytattam csak azért is.
-Nem akarok!
-És ha azt mondom végig ott leszek melletted, akkor hazamész a pihe-puha ágyikóba?
-Talán. –vigyorgott, majd újra magához vont egy apró csókért. –Na jó, sétáljunk haza! –ragadott kézen.
-Közben írok anyukádnak egy sms-t, hogy itt vagy és jól vagy és jöjjön haza.
-Köszi, az én telefonom azt hiszem a kocsiban maradt, anyu magával vitte.
-Szegény most biztos ki van akadva.
-Majd megnyugszik.
-Túl sok gyógyszert kaptál. –nevettem végre önfeledten.
-Meglehet. –Aaron épp hogy nem szökdécselt örömében, bár meg tudtam érteni.
Aaron
Mikor hazaértünk anya szúrós szemmel állt az ajtóban. Idegesen kopogott a cipőjével.
-Aaron! Ha máskor törött bordákkal akarsz szaladgálni kérlek szólj előtte! De tudod mit, ne szaladgálj törött bordákkal!
-Anya! –emeltem fel Laney-vel összekulcsolt kezünket, hogy tudassam vele miért is léptem le.
-Aha! –esett le anyunak. –Még mindig nem tetszik, hogy elrohantál, de talán ez enyhít a dühömön. Talán. Na sipirc befelé!
Természetesen Laney is jött velem. Most egy jó ideig biztosan össze leszünk ragadva. Mikor felértünk lehuppantam az ágyamra. Most éreztem először, hogy mennyire fájnak a bordáim. Felszisszentem amikor leültem.
-Jól vagy? –tette a kezét óvatosan a mellkasomra Lane.
-Azt hiszem. Jól leszek. Addig is… -lefeküdtem az ágyba, majd a mellettem lévő megmaradt helyre tettem a kezem, jelezve, hogy ez innentől fogva Lanes helye. Bemászott mellém és a vállamra hajtotta a fejét. Úgy éreztem ez a lehető legtökéletesebb pillanat. Nyugodt, meghitt és csak a miénk.
Ott feküdtünk csendben és hallgattuk ahogy anya odalent pakolászik. Aztán láttam ahogy Laney szeme lecsukódik lassan, majd az enyém is feladta a szolgálatot és álomba merültem.
*
Este fél 10 volt amikor Laney felpattant mellőlem.
-Úristen, elvileg én szobafogságban vagyok. Anyu meg fog ölni. Csak a kórházba engedett el.
-Nyugi, meg fogja érteni.
-Haza kell mennem!
-Ne…
-Kikönyörgöm, hogy visszajöhessek, ha csak egy halvány esélyt is látok rá oké?
-Oké! De lekísérlek!
-Rendben. –felkeltem az ágyból és megfogtam Laney kezét, hogy lekísérjem az ajtóig. Sajnáltam, hogy el kell mennie, de nem akartam, hogy bajba kerüljön miattam. A tudat, hogy a szomszédban van, jól van és engem szeret éppen kielégítő volt, de persze fele annyira sem, mintha a karjaimban lett volna.
Mikor leértünk a lépcsőn meglepő látvány tárult elénk. A nappaliban anyu és Mrs. Wilson, Laney anyukája ült.
-Anyu! –dermedt meg Laney a meglepettségtől.
-Szia Laney!
-Bocsi, hogy nem mentem haza de elszundítottunk. –mentegetőzött.
-Most elnézem. A szobafogságot kiterjesztettem a szomszédra is. –mosolygott. –De a városba nem mehetsz a barátaiddal.
-Köszönöm anyu!
-Köszönjünk Mrs. Wilson.
-Amíg nem szökdösöl ki úgy mint Aaron, addig nem hiszem, hogy anyukád bánja, hogy itt vagy. –szólalt meg most anya az én káromra. Nem gondoltam, hogy észrevette az éjjeli elszökdöséseimet.
Laney
Nagy kő esett le a szívemről amikor anya vigyorral az arcán közölte, hogy maradhatok. Úgy tűnik kivételesen a szülők is érzékelik mennyire fontos most együtt lennünk és ha nem tehetnénk, valószínűleg megbolondulnánk. Talán ők is szívesen látnak minket együtt.
Így hát sarkon fordultunk és visszasétáltunk Aaron szobájába. 1 egész percig csöndben gondolkoztam, majd végül kinyögtem, ami a szívemet nyomta:
-Aaron! Hová szökdöstél te az utóbbi napokban? –Aaron nem az a típus volt, aki lázad az anyai szigor ellen és elszökik inni. Egyrészt azért mert az anyukája csöppet sem volt zsarnokoskodó. Másrészt semmi olyanról nem tudtam, amit Aaron engedély nélkül csinált volna, mert olyan rossz lett volna.
-Anya és a fecsegés. –sóhajtott egyet, én pedig kezdtem megijedni.
-Annyira rossz?
-Rossz? Nem tudom, inkább mániákusan hülye. –nem tetszett ez a szóhasználat, nem utalt túl jó dologra.
-Most már tényleg mondd el.
-Hát jó…Amikor szakítottunk nem enyhén kiborultam, azt hiszem ez nem titok. Egyszerűen nem tudtalak elengedni. Ahelyett, hogy haragudtam volna vagy hasonló, egyre csak megrohantak az emlékek. Kezdtek lassan agyonnyomni. Szerintem ennyit mint az utóbbi időben, még soha nem álmodtam rólad. És furamód csak szép volt, semmi rémálom. Aztán amikor már nem bírtam tovább kellett valami nyugtatóbb hely a szobámnál. Ezért éjjel, amikor ez eszembe jutott, kiszöktem bizonyos helyekre. Mint például a folyópartra, meg a Martin’s Street-i szökőkúthoz.
-Azok mind…-nem fejeztem be a mondatot, de azt pontosan tudtam ezek a helyek miért fontosak. Mindegyikhez egy-egy közös élményünk fűződik. Egyszer este kint ültünk a folyóparton. Éppen meteoreső volt és én akkor láttam életemben először hullócsillagot. Aztán a szökőkútnál üldögéltünk, amikor kaptam tőle egy nyakláncot egy csillag alakú medállal. Mindenre pontosan emlékeztem.
-Igen, azok. –bólintott én pedig a nyakába borultam. Igazán éreztem, megint, hogy Aaron valójában szeret. –Tudom szörnyen idióta vagyok.
-Szeretlek! –azt hiszem, csak ezzel hozhattam a tudtára a gondolataimat.
Aaron
Mondhattam volna én is, hogy szeretem, de ezt már tudta, mert rengetegszer elmondtam neki. Ezért inkább közelebb húztam magamhoz és egy hosszú, szenvedélyes csókkal vallottam neki újra meg újra szerelmet.
*
Majdnem egy hetet kellett otthon maradjak, aztán végre mehettem suliba, Normális esetben nem akartam volna menni, de annyira untam magam az ágyban egész álló nap. A suliban legalább szünetekben találkozhatok Laney-vel.
Amúgy Conner ellen eljárás indult. Anya nem állta meg, hogy fel ne jelentse. A srác már nagykorú, így semmi akadálya nem volt a büntetésnek. Azért a végén már én sem bántam, hogy megkapja a magáét az a barom. A suliban is felfüggesztették, szóval nem kell látnom a hülye fejét.
Laney-vel együtt mentünk reggel suliba. Nem hagytam, hogy anyu elfuvarozzon. Majd mi szépen elsétálunk. Amúgy is tervezem, hogy jövő hónapban megszerzem a jogsit. Illetve elkezdem a tanfolyamot. Addig is gyalog közlekedem.
A suliban nem meglepő módon szinte azonnal letámadtak engem. Mindenki a hogylétem felől érdeklődött és kifejezte sajnálatát. Persze örültem, hogy aggódtak értem, de amikor már az is odajött akit nem is ismerek, az már sok volt. A harmadik órán már azt kívántam bár lennék láthatatlan és csöndben ülhetnék az órán. De még a tanárok is emlegették, egész nap. A legtöbbjük csak szörnyülködött, hogy az ő egyik jól ismert diákja, mégis hogyan vetemedett arra, hogy engem így összeverjen. Nem is gondolta volna róla. Na igen, innen látszik a tanárok mennyire ismerik a tanulókat, kb. semennyire.
Aznap délután zenekari próbánk volt, rögtön suli után. Megkértem Laney-t, hogy jöjjön be. Először nagyon ellenkezett, mert szörnyű reakciókra számított, de én meggyőztem, hogy fontos most ott lennie. Volt egy tervem, de neki nem árultam el, mert akkor tuti nem jönne.
Mikor kéz a kézben beléptünk a próbaterembe, egy pillanatra megfagyott a levegő. Ott volt az egész banda és a haverjaik. Sokan azok közül, akik ellenezték/ellenzik, hogy Laney és én együtt vagyunk. Egyedül Brian jött oda hozzánk és nem csak velem fogott kezet, hanem Laney-t is megölelte. Nem véletlen volt a legjobb haverom. Ő abszolút elfogadta, sőt bírta Laney-t. Gyakran hívta a sógornőjének is. Brian az én tesóm volt.
Laney megszorította a kezem és kétségbeesetten rám nézett, jelezve, hogy menni szeretne. De én magammal húztam befelé.
-Sziasztok! –köszöntem fennhangon –Látom mindenki milyen vidám. Tudjátok mit én is az vagyok. Már forrnak össze a bordáim –itt jelentőségteljesen Caro-ra néztem, mert igen, ő is ott volt –Zenélhetek egy jót és itt van mellettem életem szerelme, hát nem csodás? Még az sem ronthatja el a kedvem, hogy ilyen életunt, savanyú, csak mások életével foglalkozó pletykás vénasszonyok vesznek most körül. Nektek köszönhetően, a sors szerzett nekünk pár kellemetlen percet, de amint látjátok minden megoldódott. Sajnálom, hogy nem jött be a tervetek. Borzalmas, hogy ilyenek mint ti léteznek. Belegondoltatok már valaha is, hogy miféle emberek lehettek, ha valakit ennyire megaláztok? Érdekes módon a normális embereknek eszükbe se jutott olyanokat terjeszteni rólunk, amiket ti. Csak van itt néhány pletykafészek, akik az iskola központjainak érzik magukat. Van egy hírem: magasról leszarom. Ha ezek után megkímélnétek a megjegyzéseitektől, azt megköszönném. És mielőtt bárki szentbeszédnek hitte volna ezt az előbbit, elmondanám, hogy búcsúbeszédnek szántam, mivel kilépek a zenekarból. Úgy hallottam már nem láttok szívesen. Szóval ágyő és élvezzétek, hogy rajonganak értetek. –akiknek szántam ezt a kis beszédet, csendben ültek, meglepett arccal. A rendesebbik része, akikre egy szavam se lehet, azok elismerősen bólogattak. Hátul ült egy lány, azt hiszem a neve Lindsay. Felpattant és odament Caro-hoz.
-Tudod mit Caro? Elegem van, hogy az utóbbi 4 évben áttapostál rajtam, anélkül, hogy bármikor is beszélgettünk volna. Közölni szeretném veled, hogy nem vagy jó ember. –küldte el Caro-t a lány, bármilyen vulgáris szó nélkül a francba. Aztán odajött hozzám Lindsay és megveregette a vállamat. –Köszönöm Aaron. És Laney gratulálok, hogy megint összejöttetek. Szerintem aranyosak vagytok együtt. –mosolygott egyet, majd kiment az ajtón. Igazán megkedveltem ezt a lányt.
-Na ha itt tartunk, nekem is lenne mondandóm. –szólalt meg Brian. –Én is itt hagyom a zenekart. Egyedül a haverom Aaron tartott itt, meg a zene. Nem segített az, hogy elszálltatok magatoktól azért mert népszerűek lettetek a suliban. Higgyétek el, ez hamar el fog múlni. És ami azt illeti apámat tegnap felhívták a Brighton’s Band-től, hogy lenne 2 üres hely a zenekarukban. Szóval Aaron, ha van kedvem jönni, én örülnék. –fordult felém, én pedig nem hittem a fülemnek. A Brighton’s Band hihetetlen profi volt és bármit megadtam volna, hogy egyszer ott gitározhassak. Azonnal elfogadtam Brian ajánlatát. Ezzel az örömmel sétáltunk ki mi hárman a teremből és meglepetésemre csatlakozott hozzánk még 6 ember. Mind vigyorogva közöltél velem, hogy jó voltam és megérdemelték a beolvasást.
-Te megőrültél! –szólt Laney –De azért köszönöm!
-Már ért bennem egy ideje.
Laney
Kétségtelenül Aaron volt az egyik legnépszerűbb srác a suliban. Irtó jóképű, zenél, kedves és közvetlen. Tény, hogy rengetegen szerették. Ezért is olyan hihetetlen nekem már az elejétől fogva, hogy engem szeret.
Főleg mindezek után. Soha senki nem védett meg így engem. Általában vagy csendben tűrtem ha néha megaláztak, vagy kiálltam magamért. De más még soha nem állt így mellettem. Leginkább ezzel cáfolta meg Aaron a népszerű gimnazista fiú sztereotípiáját és én ezért is szerettem annyira.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése