17. Rész

A megállíthatatlanok

„Az utóbbi hónapok szenzációja egy feltörekvő zenekar, a Stiff Dylans. Garázsbandának indultak, majd első, sok fáradtsággal felvett demójuk után szárnyakat kaptak. Bár volt két tagcsere is a csapatban, mára már állandó zenekarként működnek és járják az országot. Egyelőre még csak bálokon, klubokban és kisebb fesztiválokon játszanak, de már felfigyelt rájuk az egyik angol lemezkiadó cég Londonban. Gitárosuk nem más, mint a mi egyetemünk zene-gitár szakán dicsérettel végzett Aaron Scott. Ezek után egyre több fiatal kereste fel egyetemünket, annyira inspirálta őket a fiú sikertörténete. Tanárai is büszkék rá és szeretettel várják a Stiff Dylans-t, az idei évzáró bálra, mint fellépő.”

(Részlet a Royal Academy of Music iskolaújságából)

Aaron

Anyu büszkén mutogatta az összes ismerősének az újságcikket. Pedig az csak egy iskola lap, semmi különös. 23 évesen úgy érzem magam mint egy ötéves. Anya épp csak nem csipkedi össze az arcomat. Pedig közel állt hozzá, amikor Laney és én a szülinapomon hazamentünk Brighton-ba. Mert Brighton még mindig az otthonunk volt, annak ellenére, hogy immáron ötödik éve London-ban éltünk. És nagyon jó érzés volt végre hazamenni.

-Jaj kicsit fiam, van egy meglepetésem a számodra. –dörzsölte anyu össze a tenyerét. Fogalmam se volt mit akarhat,hiszen már ideadta az ajándékomat. –Menj fel a régi szobádba! –bökdösött, hogy induljak felfelé. Nem volt mit tenni, eleget tettem  a kérésnek. Óvatosan kinyitottam a szobám fehér ajtaját és hirtelen valaki a nyakamba ugrott.

-Boldog Szülinapot haver! –bokszolt vállba Brian.

-Te jó ég, Brian! Hogy kerülsz ide?

-Én vagyok a szülinapi meglepetés. Tudom jobban örültél volna egy tortából kiugró hiányos öltözetű csajnak, de be kell érned velem.

-Annyira örülök, hogy itt vagy. Olyan régen találkoztunk.

-Igen, valamikor karácsonykor azt hiszem.

-Igen akkor. Öcsém te nem változtál semmit.

-És te sem. Na megyünk enni? Már értem a szülinapi ebéd illatát.

-Bélpoklos. Ne menjünk! –rohantunk le a lépcsőn és odalent Laney meg Emilia csevegett nevetve.

-Hali!

-Nocsak Emilia! Te is itt vagy?

-Csak, hogy Laney-nek is legyen játszótársa. –nevetett Emi, majd odaoldalgott Brian-hez és átölelte.

-Aaron mama! Mikor eszünk? –kiáltott be Brian a konyhába.

-Most! Üljetek le az ebédlőben! –mindenki egyszerre rohamozta meg az asztalt, hogy végre ehessen. Anyu pedig tálalta a mindenféle jót. Nem számoltam hányféle fogás volt, de degeszre ettem magam. A torta már alig fért belém.

-Na mesélj a zenekarról!

-Hát ott van James, Matt és Thomas. Mind oltári jó fejek. Persze nem annyira mint te. De tényleg jól kijövünk és rengeteget próbálunk. Meg egyre több felkérésünk van, főleg Londonban. 1 hete tárgyaltunk egy lemezkiadóval.

-Lesz lemezetek?

-Úgy néz ki.

-Gratulálok! Tutira megveszem akkor is ha nyálas popot játszatok.

-Rock zenekar vagyunk szóval nem kell aggódnod.

-Akkor jó. Tájékoztass a fejleményekről! És ha Bristol-ban jártok…

-Feltétlenül meglátogatlak.

Laney

Annyira jó volt egy pár napot eltölteni Brighton-ban. Láttam a szüleimet és elmentünk a régi giminkhez is. Találkoztam a volt médiatanárommal is, akinek elmeséltem, hogy elvégeztem az újságíróit Londonban. Most pedig gyakorlatot ajánlottam a Sugar magazinnál. Nem a legnívósabb lap, de kezdésnek megteszi. Viszont vicces lenne egyszer cikket írni a Stiff Dylansről. Kár, hogy elfogult vagyok.

Nick

Kicsit gyomoridegem volt amiatt, hogy Londonba kell utaznom, de hát muszáj volt. Az könnyített rajta, hogy Lori végig fogta a kezem és éreztem, hogy szeret. Nagyon aranyos és kedves lány. Elsőre megakadt rajta a szemem az épülettervezői előadáson. Egy igazi szőke szépség. Mikor randizni kezdtünk akkor éreztem először, hogy kicsit el tudom felejteni Laney-t. Ez tulajdonképpen azóta is tart, mert egyre kevesebbet gondolok rá. Viszont ha eszembe jut még mindig olyan szeretettel emlékszem vissza, mintha még mindig mellettem lenne.

Lehet, hogy eltelt 5 év, de a szeretetem iránta nem csökkent, csak épp felnőttebb lett. Bármit is jelentsen ez. Csak érzem, hogy érettebb lett a gondolkodásom. Ezt az is mutatja, hogy most semmit nem vártam attól, hogy Londonba megyek. Nem vártam, hogy Laney szerelmet vallva a nyakamba ugrik, annál sokkal realistább lettem az utóbbi időben. Nem véletlenül változtam.

Lori elaludt a vonaton és fejét a vállamra hajtotta. Én csak néztem őt és nyugtáztam magamban, milyen csodás barátnőm van. Igazán meg sem érdemlem. Főleg, hogy néha úgy érzem, csak figyelemelterelésként használom őt, ami nem szép dolog. De aztán mindig meggyőzöm magam, hogy mégis szeretem. Mert én tényleg szeretem.

Megsimítottam a haját, majd a kezemet a zsebemre tettem, ahonnan egy kis dobozka dudorodott ki.

Laney

Aaron és én a hosszú út után beültünk meginni egy kávét a Starbucks-ba. Leeds-ben voltunk, ahol a Stiff Dylans koncertezett. Általában én is elkísérem őket, ha éppen nem dolgozom. Márpedig a magazin mostanában egyre inkább lefoglal. Egyre több feladatot vállalok az előrelépés érdekében. Az újságírás most az életem és sikeres szeretnék lenni benne. Egyelőre csak divatcikkeket írok néha, helyesírást ellenőrzök vagy tanácsot adok a színekkel kapcsolatban. A nagyobb falatok még váratnak magukra, mint az interjúk híres emberekkel. Ilyenekről egyelőre még csak álmodni sem merek. Többet kell letennem az asztalra ahhoz, hogy ilyen megbízásokat kapjak. De én mindent megteszek érte, amit csak tudok.

Most viszont –amikor van egy kis időm pihenni – élvezem, hogy egy hangulatos kávézóban ülök a szerelmemmel.

Szinte befeküdtem a székbe és élveztem a nyugalmat illetve Aaron kezét az enyémbe kulcsolva.

-Szerinted így maradhatok egy pár órát?

-Lehet, hogy azt fogják hinni, hogy kőszoborrá váltál, de felőlem maradhatsz. Én itt leszek veled.

-Oké, maradunk. –csuktam be a szemem, közben elnevettem magam.

-Csak egy pillanatra nyisd még ki a szemed, szerintem érdekes dolgokat fogsz látni. –eleget tettem a kérésnek, majd arra néztem amerre Aaron mutatott. Az ütő is megállt bennem. A fáradtságom egy pillanat alatt elszállt. Felpattantam a székből és a pulthoz rohantam.

-Uramatyám, Nick! Te meg…? –öleltem át szorosan, mikor észrevettem, hogy egy szőke lány furcsán vizslat és zavartan nézett ide-oda.

-Laney! Nem hittem, hogy máris találkozunk. 1 órája vagyunk még csak Londonban.

-Mi járatban? Mesélj!

-Itt lesz a mérnöki gyakorlatunk Lorival.

-Ó, bocsánat, be sem mutatkoztam a nagy meglepődésben. Laney Luned Wilson vagyok. Nick egy régi barátja. –nyújtottam kezet az idegen lánynak. Ha nem tévedek ő volt a titokzatos női hang tulajdonosa.

-Szia! Lori Mitchell. Nick barátnője.

-Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. –tényleg szívből örültem neki, mert Nick semmi nem mondott róla. –Ha megvettétek amit akartok feltétlenül üljetek oda hozzánk.

-Persze. Azonnal megyünk.

Nick

Sokkolt, hogy pont az első helyre ahova besétálunk épp ott futok össze Laney-vel. London hatalmas város és én sikeresen megtaláltam azt az egyetlen kávézót, ahol épp Lane is ott van.

Természetesen nem az volt a gond, hogy nem voltam boldog, hogy újra látom. Csak épp még nem voltam rá felkészülve. Azt se tudom valaha fel tudtam-e volna rá készülni. De ami történt megtörtént. A sors úgy akarta, hogy itt és most összefussunk. Egyben viszont biztos voltam: Laney irtó mérges rám –még ha nem is mutatja –mert nem meséltem neki Lori-ról. Elmondtam én volna neki, ha nem ő lenne életem első igazi szerelme. Így kicsit nehezebb őt beavatni a szerelmi életembe. Ő mindig mesélt nekem a sajátjáról, ebből is látszik, hogy ő sosem volt szerelmes.

De a szokásos vigyor most is kiült a képemre, mert Laney vidámsága ragyogta be a helyet.

-Szia Aaron! De rég nem láttalak! –fogtam kezet régen ellenségemmel, most bajtársammal. Az agyam annak a rég volt verekedésnek egy részletét se tudta elfeledni. Hiszen sokat változtatott az életemen.

-Nick! Üdv! Örülök, hogy újra látlak! A hölgy a barátnőd? Nagyon örvendek!

-Szia! Lori Mitchell vagyok!

-Üljetek le hozzánk! –invitált Aaron is.

-Meséljetek, mi van veletek ott Bristolban? Suli, hasonlók? –szokás szerint Laney-nek annyi kérdése volt, hogy nem tudta melyiket mondja először és próbálta egy mondatban mindet megkérdezni. Ez annyira ő volt, annyira emlékeztetett a régi önmagára. Nem sokat változott. Inkább külsőre lett másabb mint belsőre. Hiszen ő is felnőtt, akár csak én.

-Mind a ketten mérnökin vagyunk. Ott ismerkedtünk meg amúgy. –kezdtem a sztorit. –Sikeresen elvégeztük a sulit és most gyakorlatra küldtek minket. Végre valami érdemi munka, nem csak tanulás.

-Wow! A mérnöki kar! Ezt nevezem Lori! Akkor máris megvan a közös érdeklődés. –figyelt minket ámulattal Laney.

-Rossz passzban vagyunk, csak építünk egy házat. –kuncogott Lori. Örülök, hogy nem volt megilletődve a hirtelen társaság miatt.

Laney

Egészen hazáig tapsikolva nevetgéltem a kocsiban. Annyira örültem, hogy találkoztam Nick-kel. Megbeszéltük, hogy holnap is összefutunk. Annyira régen nem volt alkalmam személyesen beszélni vele. Talán megvan az fél éve is. Most ki akartam használni, hogy a gimi óta a legjobb fiúbarátom itt van Londonban. És végre egy hozzá illő, kedves, humoros lánnyal. Szeretném ha boldogok lennének, mert bár évek teltek el, még mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy nem tudtam Nick-et úgy szeretni, ahogy anno ő engem. De úgy látom ez már régen elmúlt. Ilyenkor azért mindig eszembe jutnak a gimnazista évek. Bármennyire is küzdelmes volt és keserédes, azért nem volt annyira rossz. Persze utólag az ember már mindent szebbnek lát. De könnyebb volt, hisz nem volt akkora felelősség, nem dolgoztam még akkor és nem a saját fizetésemből kellett megéljek. És persze nem éltem együtt egy sráccal. Persze ez a jó változások közé tartozik, hogy ezt a küzdelmes életet megoszthatom Aaron-nal. Mert a szerelmünk kicsit könnyít rajta.

Nick

Tagadhatatlanul vártam a találkozást. Most csak Laney én én. Lori-nak be kellett mennie a sulink itteni központjába. Aaron meg nem tudom. Szerintem érzi, hogy most elég ha ketten vagyunk Laney-vel. Amúgy is tudja már, hogy egy ujjal sem érek hozzá úgy. Amíg én magamban bízom, addig neki sem kell kételkednie bennem.

A közeli parkban találkoztunk Lane-nel. Vettünk egy fagyit és leültünk az egyik padra beszélgetni. Minden részletet tudni akart az elmúlt fél évemről, bár már telefonon elmondtam neki. Aztán Lori-ról is kérdezett. Most már el merte mondani, hogy haragszik amiért nem szóltam róla. Megpróbáltam kimagyarázni több-kevesebb sikerrel. Nem akartam régi sebeket felszakítani.

Aztán ő is mesélt az itteni életükről és hogy nemrégen jártak otthon Brigton-ban, Aaron szülinapja miatt. És hogy meglepetésként elment Brian és Emi is. Na őket már tényleg ezer éve nem láttam. Ők nem voltak a legjobb barátaim, így ahogy ők elmentek egyetemre, megszakadt a kapcsolatunk. Most se tudnám, hogy mi van velük, ha Laney el nem meséli. Olyan lelkesedéssel beszélt Emiékről, mintha vele történt volna meg, hogy lediplomázott politikai karon és hogy összejöttek Brian-nel. Na ezt sem gondoltam volna, hogy ennyi huzavona után mégis egymásra találnak. Azt hittem ez nem több mint gimis fellángolás. Úgy látszik tévedtem.

Ezek után még 2 órán keresztül meséltünk egymás szavába vágva. Mindkettőnknél zajlott az élet. A nagy traccspartit a telefonom csörgése szakította félbe. Egy üzenetet kaptam.

-Laney nekem most mennem kell!

-Lori az?

-Nem. –bár azt mondtam volna, hogy igen, most ki kell találjak valamit, hogy miért kell elmennem. Az igazat nem mondhatom el. –A központba hívtak. Egy vizsgapapírt adnak ide.

-Megyek veled! –ajánlotta és én most kivételesen nagyon nem örültem neki.

-Áh, hagyd csak. Iszonyú unalmas. Órákat kell majd ott állnom.

-Nem baj addig is beszélgetünk.

-Be kell mennem a titkárhoz is, mert sok megbeszélni valónk van a gyakorlatomról. Szerintem oda nem engednek be, pedig tényleg jó lenne még beszélgetni egy kicsit. –vágtam ki magam nagy nehezen.

-Ja, rendben. Akkor majd találkozunk! Jó volt ez a délután.

-Igen, nagyon jó! Veled mindig öröm beszélgetni. –öleltem meg, majd elköszöntem tőle és elindultam ahhoz, akitől az sms-t kaptam.



Lori és Nick: