Aaron
Mikor felébredtem –bár elég sokáig aludtam –üres volt az ágy mellettem lévő része. Kinyújtózkodtam és kimásztam a takaró alól. Kicsoszogtam a konyhába, de az üres volt. A nappaliban és az előszobában is szétnéztem, de egyedül voltam. Hiába kopogtam a fürdőszobaajtón és szólongattam Laney-t, nem jött válasz. Aztán figyelmes lettem egy cetlire az ebédlőasztalon. Az ilyenek nem szoktak jól kezdődni, de elolvastam:
„Drága Aaron! Bocsi, hogy ilyen hamar elmentem itthonról, de Nick-kel találkozom. Nemsokára jövök. Szeretlek!”
Lecsaptam az asztalra a papírt és lefogadnám, hogy vörösbe borult a fejem. Kicsi hiányzott, hogy ne morogjak, mint egy rossz kutya. Betrappoltam a szobába és ide-oda járkáltam. Nem tudtam mit csinálni. Szívem szerint kirohantam volna és megkerestem volna őket, de gőzöm sincs hol lehetnek. Talán Nick-éknél. Bele se merek gondolni mit csinálhatnak ott.
Belevertem ököllel a szekrénybe, de nem tudtam lecsillapodni. Minden autózajra kinéztem, hátha visszajött és számon kérhetem vagy igazolhatják, hogy semmi nem történt. Tudni akartam, hogy minden rendben és minden a régi lesz. Talán eleinte még örültem, hogy Nick itt van, mert Laney boldog volt tőle, de most már a hátam közepére se kívánom. Visszaküldeném Nick-et Bristolba, hogy a barátnője szeretgesse, ne az én Laney-m.
Az ablak előtt álltam vagy fél órán keresztül és néztem az elhaladó autókat, szinte transzba esve. Aztán egy kék kocsi megállt előttünk és kiszálltak belőle azok akikre vártam. Nem bírtam magammal. Most nem néztem végig a búcsúzkodást mint tegnap, hanem kirohantam dühös arccal.
-Nocsak-nocsak, hazahoztad Laney-t. Köszi, örök hálám érte! –vetettem oda szarkasztikusan. Laney arca hirtelen meglepetté változott.
-Haver, mi a gond?
-Oh semmi. Hacsak az nem hogy Laney mostanság többet van veled, mint velem, a saját tulajdon barátjával.
-Nyugi Aaron!
-Szivem, kérlek, nem történt semmi. Nem arról van szó amire te gondolsz.
-Nick, most higgyem el, hogy nem lángoltak fel a régi érzelmek?
-Nem lángolt semmi. Bízz jobban a barátnődben!
-Benne bízom, benned nem. –szűrtem ki a fogaim között. Nehogy már kioktasson és ne merje feltételezni, hogy bármilyen bizalmatlanság is irányul felőlem Laney-felé. –Eddig tűrtem, sőt örültem, hogy itt vagy, de most már betelt a pohár. Hogy jössz ahhoz, hogy ölelgesd meg hasonlók? Tudomásom szerint nem vagytok egy pár, vagy tévedek?
-Nyugi már! Másról van szó! –próbált csitítani Nick, de ezzel csak még jobban felidegesített.
-Ha azt hiszed, ho….
-Halálos beteg vagyok basszus. –kiáltotta a szavamba vágva én pedig rögtön lenyugodtam, illetve megdöbbentem.
-Mi?
-Nem olcsó kifogásnak szánom, tényleg így van. Laney csak túl jó ember ahhoz, hogy ne pátyolgasson. Most is a kórházban voltunk néhány teszteredményért.
-Tényleg így van? fordultam Laney-hez.
-Igen. Ez az igazság. Megígértem Nick-nek, hogy megőrzöm a titkát, ezért nem mondhattam el neked.
-Oh. –megsemmisítő vereséget szenvedtem ebben a pillanatban. Elég rosszul éreztem magam, amiért ilyeneket feltételeztem, közben ez az igazság. De hát mit gondolhattam volna mindezek után? Könnyebb lett volna, ha már az elején elmondják. Persze az ilyesmit nem olyan könnyű elmondani.
-Sajnálom Nick! Nem tudtam.
-Én bocs. Tényleg fura szitu volt az egész. Én nem akarok közétek állni.
-Most már tudom. És kérdezhetek valamit?
-Persze.
-Lori tud róla?
-Félig-meddig. Elmondtam neki, hogy beteg vagyok, de talán kicsit javítottam rajta, hogy ne rémüljön meg annyira.
Nick
Lori érzékeny téma volt nálam. Magamnak se mertem bevallani, de a betegségem sokat nyomott a latban. Mivel már úgy se volt sok hátra, nem volt mit kockáztatnom. Ha Lorival maradok ameddig lehet, lesz egy boldog, kiegyensúlyozott életem. Aztán szépen eltávozok tőle, hogy ő élhessen tovább. De önző módon magam mellett tartom ameddig lehet. Persze szeretem, de ha nem lennék ilyen önző elengedném, még mielőtt bevégzem. Ennek ellenére már az eljegyzési gyűrűt is megvettem. Minek várni? Az én esetemben a gyors cselekvés az egyetlen megoldás. Szeretem, ő is szeret, akkor miért halasztgassuk? Szeretném őt boldoggá tenni –ha már mást nem lehet –ameddig van rá lehetőségem.
Mikor hazamentem kitálaltam Lorinak is. Most már úgy is mindegy. Részletekbe menően elmeséltem a betegségemet. Szegénykém teljesen kiakadt és sírásban tört ki. Mostanra már kezdem megszokni, hogy a nők körülöttem állandóan sírnak. Mindenki sajnál. Én már túltettem magam rajta. Eleinte borzalmasan nehéz volt belegondolni, hogy bármikor meghalhatok, de rájöttem, hogy nincs mit tenni. Ez a sorsom. Elvégeztem mindent amit kellett, itt a Földön. Aztán, hogy hova kerülök arról gőzöm sincs. Nincsenek teóriáim. Biztos olyan helyre kerülök, ahova való vagyok. Azért sok minden hiányozni fog innen.
Például az, hogy éjjel Lori a karjaimban alszik el és reggel mosolyogva ébred. A mai napon sírva kelt fel. Talán soha nem látom őt újra mosolyogni?
Laney
Két tűz közé kerültem. Aaron és Nick között őrlődtem. Mindkettejükkel ott kellett volna lennem, de nem tudtam ketté szakadni. És az a féltékenységi jelenet sem tett jót a helyzetnek. Most már végképp nem tudom eldönteni hogy legyen ezután. Inkább úgy döntöttem szépen megosztom a napomat. Délelőtt és kora délután végig Aaron-nal voltam és a lehetőségekhez képest próbáltam visszahozni a régi, nyugodt atmoszférát. Kicsit kettesben voltunk, kizárva a problémákat. Persze mindezt azután, hogy Aaron sűrűn bocsánatot kért a viselkedéséért. De én csöppet sem haragudtam rá, mert megértettem. Tudtam, ha én látnám nap mint nap egy másik lánnyal ölelkezni én is kiakadnék. Nem hibáztattam ezért.
Mikor eljött a délután 4 óra, félve felnéztem Aaronra, miközben a karjaiban feküdtem.
-Menned kell? –szinte olvasott a gondolataimban. Tudta, hogy most a lehető legtöbb időt kell Nick-kel is töltsek, ameddig lehet.
-Igen.
-Oké. Csak siess vissza!
-Ígérem, hogy sietek. –adtam neki egy csókot, aztán kimentem a fürdőbe, magamra kaptam egy kényelmetlenebb, utcai ruhát, aztán a kocsi felé vettem az irányt.
20 perc múlva már Nick-ék nappalijában voltam. Lori éppen bevásárolt. Nick azt mondta, ez most inkább figyelemelterelés a részéről, mert nagyon kibukott tegnap. Abszolút együtt tudtam érezni vele. Ha belegondolok milyen lehet, ha így veszíted el a szerelmedet. Iszonyatos lehet.
-El akartam jegyezni. –szólalt meg Nick egy hosszú hallgatás után.
-Tényleg?
-Igen. Már megvettem a gyűrűt.
-Ez olyan szép dolog. És odaadod neki?
-Már nem tudom. Önző dolog lenne most odaadni neki, mikor tudom, hogy meghalok. –minden fájt amikor kimondta ezt a szót. –Pedig talán akkor is ezt tenném, ha nem lennék beteg. Én szeretem őt.
-Tudom, látom. Bár még nem mondtam neked, látom rajtad, hogy szereted. Túl jól ismerlek.
-Persze, soha nem fogom annyira mint anno téged. De ne félj, már nincs veszély. Laney, felnőttünk. Nincs helye a dédelgetett álmoknak, hogy egyszer az enyém leszel. Megkomolyodtam és felérem ésszel, már rég nem vagyunk gyerekek.
Akkor még szívből szólt: „szeretlek”
Most nehezen, de elengedlek
Te kisgyermek, hová lettél?
Nézd csak engem mivé tettél
Lépésenként tanultam az életet
S mint a járni tanuló gyermeket
Néha a sors fogott kézen
Most akárhogyan is nézem
Változott a világ és én is
Mindenki bízik abban mégis
Kezét a szerencse fogja
Rossz lépése el nem rontja
Most itt állok, komoly arccal
Hogy szembenézzek a nagy harccal
Fegyver nélkül csatába állok
És arra a pillanatra várok
Hogy a kezdő pisztoly lőjön
S minden gyermek felnőjön
Ártatlan kezdete boldog végbe merül
Az aranyérem az ő kezébe kerül
Akkor elfelejtheti a lépéseket
S a bántó, búskomor kérdéseket
Hisz válasza egy apró óhaj
Nincs többé élet csak halálos sóhaj.
Laney
Könnybe lábadt szemmel ültem Nick mellett a kanapén mikor apró nyögés szakadt fel a torkából.
-Laney! Azt hiszem baj van. –mondta reszkető hanggal, majd kezét a fejéhez kapta.
Nick
Rázkódás, ide-oda dobál valami. Azt hiszem egy autóban vagyok, netán mentő? A légkör nagyon nyugtalan, csak én fekszem itt csukott szemmel. Nem tudom kinyitni, de mindent hallok. A sziréna hangja bántja a fülem. Nem kapcsolná ki valaki?
A fájdalom már elmúlt, csak egy pillanatra hasított belém. Biztosan megijesztettem Laney-t, de ne félj, nincs baj. Jól leszek. Bárcsak tudnék beszélni, hogy megkérhesse, szóljon Lorinak is, hogy megvagyok. Ne aggódjon értem! Erősebb vagyok bármilyen rosszullétnél, nem kell félteni.
Puha. Rátettek valami ágyra és már nem hallom a szirénát. Lépkedő emberek zaja és összefolyó beszéd. Aztán csönd. Csak a gépek hangját hallom és egy suttogó orvost. Mikor mehetek már haza?
Egy tűszúrást érzek a karomon, aztán valami maszkot a számon. Idegesítő.
Laney
Istenem kérlek hadd éljen még. Nincs itt még az ideje! Csak hagyd hogy éljen! Nem érdemli meg a halált! Ha ezt most megadod, soha többé nem kérek semmit! A legjobb barátom életét hagyd meg! Nem veheted el! A világnak még szüksége van rá. Hol az igazság? Túl jó ember ahhoz, hogy elhagyjon minket. A barátnőjét, a szüleit és engem. Mi mindannyian szeretjük. Istenem kérlek légy most kegyes hozzánk! Adj még időt! Nem köszöntem el tőle úgy igazán és Ő még nem élt annyit, amennyit megérdemelt volna.
-Mondott valamit mielőtt rosszul lett? –szipogta Lori.
-Azt, hogy szeret téged. –mondtam, mire a nyakamba borult. Tudtam ez lehet neki a legszebb és egyben a legfájdalmasabb mondat is ebben a percben. Őszintén sajnáltam ezt a lányt. Most együtt sírtunk valakiért, aki mindkettőnknek fontos volt, csak épp különböző okokból.
Nick, az én legjobb barátom. Nick, Lori szerelme. Nick, a szülei szemefénye. Nick, egy egyetem büszkesége. Nick, egy tehetséges és odaadó mérnök. Nick, egy csodás ember, barát, társ. Nick, akit nem veszíthetünk el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése