Laney
Furcsa volt ma Nick. Egész délután olyan jókedvű volt, aztán kapta azt az sms-t és hirtelen olyan zavart lett. Bár lehet, hogy csak az volt furcsa, hogy nem akarta, hogy vele menjek. Megszoktam, hogy régen mindig mindenhova elkísértem ahova lehetett. Ha suli után elment a boltba, ha beugrott a cipészhez. Mindig örült annak, ha ott voltam vele. De változnak az idők, már nem vagyunk összenőve. Talán csak ezt nehéz megszoknom. De valami azért motoszkált a fejemben, bár igyekeztem kiverni onnan. Senkinek sem teszek jót ha állandóan csak gyanakszok. Kár, hogy olyan jól ismertem Nick-et, így minden rezdülését értettem már. A mostani nem tetszett annyira. Ha nem telt volna el 5 év, azt mondanám valamit elhallgat előlem.
Mikor tanulok már meg bízni az emberekben feltétel nélkül? Főleg ha a legjobb barátomról van szó.
Nick
Féltem, hogy Lori rossz néven veszi, de ma is találkozóm volt Laney-vel. Illetve átjött hozzánk az ideiglenes szállónkba. Meséltem neki tegnap pár fényképalbumról, amit feltétlenül meg akart nézni és én feltétlenül meg akartam mutatni neki. Volt benne fotó a diplomaosztómról, a gólyatáborról és mindenféle egyetemi eseményről. Nem véletlenül volt ennyi kép rólam, hiszen a fotós a lakótársam Declan volt, szinte mindig. Így sosem úszhattam meg a villanó vakut. Úgy 2 év után már meg is szoktam, hogy a legváratlanabb pillanatokban tolja a képembe Declan a gépét és kattintja el. A végén már csak nevettünk a furán sikerült képeken, amiken idétlen grimaszt vágok vagy éppen eszek.
Laney mindent meg akart tudni az elmúlt 5 évemről, annak ellenére, hogy telefonon már meséltem neki. Látni szerette volna a mérnöki terveket, amiket mostanában csináltam. Ha most tizenéves tinisrác lennék, azt hinném belém zúgott. Mára viszont pontosan tudom, hogy ez távolról sincs így. A reményem valahol a gimis ballagásunkon végleg elveszett. Nem akkor amikor Aaron-nal újra összejöttek. Magamat csapnám be, ha azt mondanám akkor vesztettem el teljesen a reményt. Nem volt az olyan könnyű. Kellett még idő hozzá, hogy ne várjam, hogy Laney egyszer csak a nyakamba ugrik és megcsókol, majd bevallja, hogy szeret. Pedig régen mennyit álmodoztam erről. Mint valami amcsi vígjátékból kilépett tinilány.
Nem tagadom, ma is elképzelem néha, mi lett volna ha. De talán mostanra már nem érint olyan érzékenyen a tudat, hogy mindez csak képzelgés marad. Vagy csak megtanultam kezelni. Tény, ami tény, az a bizonyos érzés sosem fog bennem elmúlni, esetleg csak az idővel és a korral halványodni. Kár, hogy az ilyen találkozók alkalmával, újra és újra visszanyeri erejét, ha nem is teljesen. Ilyenkor csak rá kell néznem Lori-ra és tudatosítom magamnak, hogy ő rendeltetett nekem. Mert ő volt az egyetlen, aki feledtetni tudta velem egy időre a régi érzelmeket és ma is csak ő tud segíteni, senki más.
-Kérsz inni valamit Lane?
-Egy pohár narancslé jól esne vagy valami.
-Egy pohár narancslé rendel. –mentem ki a konyhába. Mikor visszatértem, Laney az asztalom körül járkált. Nézegette az épületterveket és nekem ekkor valami leesett. Elfelejtettem eltenni azt a papírt. Basszus. Odasiettem és a kezébe nyomtam a narancslevet, hogy arra figyeljen. Míg ivott, amilyen gyorsan és észrevétlenül csak tudtam a papírt egy fiókba mélyesztettem.
Laney
Biztosan azt hiszi nem láttam, de én láttam. Megint olyan ideges volt és valamit eltűntetett az asztaláról. Titkolt valamit. Az a kis gondolat, ami a fejembe fészkelte magát, most előugrott teljes valójában.
-Mi volt az?
-Mi?
-Amit eltettél? –nem tudtam tovább hallgatni. Rá kellett kérdeznem.
-Semmiség. Csak egy meglepi neked. Én hülye kint hagytam és most elárultam magam, tessék. Most örülsz?
-Meglepi? Miféle?
-A meglepetés fogalmának melyik része nem világos? –nevetett rajtam. De ez a nevetés nem volt szívből jövő. –Még nincs kész a dolog, majd meglátod.
-Oké, rendben, befogtam. –tettem jelképes lakatot a számra és nem forszíroztam tovább a dolgot. De valamiért még mindig nem hittem neki. És rossz volt érezni, hogy hazudik nekem.
*
Úgy 1 óra múlva elköszöntünk egymástól. Aznapra körülbelül mindent kitárgyaltunk ami eszünkbe jutott. Még egyszer megöleltem és elindultam a kocsim felé, amit a szomszéd utcán hagytam, mert itt nem volt parkolóhely. Miután bekanyarodtam a sarkon, eszembe jutott, hogy ott hagytam a sálamat. Letettem a kanapéra és ott is maradt. Visszafordultam hát, de már a kanyarból megláttam, hogy Nick sietve zárja be az ajtót és rohan a kocsijához, az óráját nézegetve.
Éreztem, hogy nincs minden rendben. Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordultam és a kocsimhoz futottam. Gyorsan beindítottam a motort és kifaroltam. Mikor bekanyarodtam, épp láttam Nick-et elhúzni az autójával. Követni kezdtem, biztos távolságból. Szerencsére annyira nem ismeri még a kocsimat. Maximum egyszer vagy kétszer látta. A gyomrom remegett miközben ott voltam mögötte. Haragudtam magamra amiért ilyenre vetemedtem, hogy követem a legjobb barátomat, mert valami azt súgja, hogy titkolózik. Borzalmas embernek éreztem magam, de a vágy, hogy megtudjam az igazat még erősebb volt. Fájt, hogy nem bízott bennem. Sejtéseim szerint nem kicsi a gond, különben simán elmondta volna. Ezért kellett megtudnom. Ha tényleg ilyen szörnyű a dolog, akkor segítenem kell. Ő annyi mindenben támogatott engem, most ideje nekem is viszonoznom.
Meglepetésemre a kórház előtt parkolt le. Gyorsan kerestem én is egy szabad helyet, nem messze tőle, majd lehajtott fejjel újra követni kezdtem. Most még távolabbról.
Mikor beértem az előcsarnokba elvesztettem a szemem elől. Nézelődtem ide-oda, de nem találtam sehol. Na belőlem se lenne jó nyomozó. Megfordultam még egyszer, majd hátrahőköltem, mert Nick állt velem szemben.
-Te meg hogy kerülsz ide?
-Ezt én is kérdezhetném. –válaszoltam keményen, ellentmondást nem tűrve.
-Én… nekem dolgom van.
-Miféle?
-Csak dolog. Semmi különös.
-Mostanáság mindenre ezt mondod. Na kivele!
-Hát –habozott, mint aki épp kitalálja mit mondjon –Szemészetre jöttem.
-És ezt volt olyan nehéz elmondani?
-Nem gondoltam, hogy ilyen fontos.
-Nick, kérlek! Biztos vagy benne, hogy csak ennyi mondandód van?
-Öhm, igen. –fixírozta a padlót, aztán felpillantott rám. Biztos jele volt annak, hogy hazudik. Lehet, hogy sok év eltelt, de még mindig a legjobb barátom volt, még mindig ismertem.
-Miért nem bízol bennem? –mikor ezt kimondtam önkéntelenül is könnyek szöktek a szemembe, majd végigcsorogtak az arcomon. Így kimondva olyan borzasztónak hangzott.
-Én bízom, de tényleg nincs semmi baj.
-Nem bízol bennem. –állapítottam meg könnyezve.
-Az istenért, jól vagyok. Szálljunk le a témáról! –fakadt ki és én kikerekedett szemekkel bámultam rá.
-Mi történt veled? Ennyire megváltoztál volna? Mondd meg ha már nem akarsz a barátom lenni.
-Erről szó sincs Laney, de ez most nem a megfelelő hely és idő, hogy mindenről beszámoljak neked.
-Tehát van valami, csak én nem érek annyit, hogy elmondd nekem. Rendben, nem erőltetem.
-Ajj, nem igaz. –fogta a fejét Nick, mint aki erősen tépelődik –Nem érted, hogy nem mondhatom el?
-De értem én. Miért is kéne velem megosztanod a bajaidat?
-Ez nem lehet igaz. –fordított hátat, majd visszanézett a válla fölött, aztán újra felém fordult.
-Igen tényleg nem…
-Agydaganat. –suttogta, engem megszakítva. Abban a pillanatban megszűnt a körülöttem lévő tér és idő. Csak mi ketten voltunk és a szavak a levegőben, amik kegyetlenül szorítottak és kötöttek gúzsba.
-Mi? –leheltem a könnyek mögül.
-Rosszindulatú agydaganatom van. Tessék kimondtam. –nézett fel a plafonra. –Az orvosok se tudnak segíteni, én sem tudom mi lesz velem. Talán pár hónapom van még. Később akartam elmondani, vagy talán soha, de kiszedted belőlem.
-Nick! –rogytam a karjaiba. Ez az ölelés mindet kifejezett. Az együttérzésemet, a fájdalmamat, a sajnálatot, a szeretetet. Mindent el akartam mondani vele, amit szavakkal nem tudtam. Egyrészt azért mert a sírástól megszólalni se tudtam, másrészt erre nem voltam megfelelő szavak. Nem mondhattam, hogy: Sajnálom. Az kevés lett volna. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy ez a baj. Inkább viseltem volna el, hogy nem akar többé a barátom lenni, mint azt, hogy meghal. Az én egyetlen Nick-em, a legjobb barátom gimi óta. A lelki támaszom. Most nekem kell támogatni őt, minden erőmmel. Minden percet vele tölteni, hogy érezze nincs egyedül.
-Most azért jöttem be, hogy az utolsó teszteredményeket átvegyem. Bár a doki már felhívott, hogy egyik sem túl rózsás. Már csak elkeseredett próbálkozás, hogy találnak valami gyógymódot a mindenféle tesztekkel és vizsgálatokkal. Itt már nincs mit tenni.
-Mióta tudod?
-Egy éve. –a szívem szakadt meg érte, hogy 1 egész éve azzal a tudattal kell élnie, hogy bármikor vége lehet mindennek. Nem tudtam elképzelni egy világot Nick nélkül. Szerves része volt az életemnek és nem tudtam őt elengedni. Túl fiatal volt, túl jó ember ahhoz, hogy ez történjen vele. És ő erősen viseli. Egy könnycseppet sem láttam a szemében. Én jelenleg jobban össze vagyok törve.
Nick kikísért az autóig. Én most képtelen volta vezetni ebben az állapotban, így úgy döntött, hazavisz a kocsimmal és majd visszajön az övéért. Olyan volt, mintha én lennék halálos beteg és nem ő. Szégyelltem magam, de nem tudtam mit tenni ellene.
-Nick, tudnod kell, hogy én mindig itt leszek. Bármire is van szükséged. –fogtam meg a vállát és mélyen a szemébe néztem, hogy tudatosítsam mennyire komolyan gondolom. Nekem most gondolkodnom kellett Nick-ről.
-Hidd el, tudom. És köszönöm. De megtennél valamit?
-Bármit!
-Kérlek ne mondd el senkinek, még Aaron-nak se.
-Oké. Lakatot teszek a számra, megígérem.
Hazáig mind a ketten csöndben voltunk. Én sem tudtam mit mondani és ő sem. Tragikus hangulat keringett a levegőben, mint valami vészmadár. Megőrjített.
Aaron
Ismerős autó zúgását hallottam a lakásunk elől. Kinéztem az ablakon és láttam a kocsinkat begördülni a ház elé. De nem Laney vezette. Ő az anyósülésen ült. Mikor kiszálltak láttam, hogy Nick vezetett. Hát ő meg mit keres itt? És miért hozta haza Laney-t a mi kocsinkkal?
Enyhe féltékenység támadott meg, amikor elkezdtek ölelkezni. Szorosan, túl szorosan és sokáig. Laney megsimította Nick vállát és valamit mondott neki. Alig akarták elengedni egymást. Egyre jobban kezdett zavarni a látvány. Már épp ki akartam menni megszakítani az idillt, amikor elváltak egymástól és Nick elsétált.
Aztán már csak a kulcs csörgését hallottam a zárban, majd Laney belépett az ajtón.
-Szia kicsim hazajöttem! –motoszkált az előszobában.
-Na milyen volt Nick-éknél.
-Tök jó, mutatott egy csomó fényképet az egyeteméről. Meg láttam egy pár épülettervét. Nagyon tehetséges.
-Áh az jó. –mormoltam és éreztem mennyire hallatszik a hangomon, hogy durcás vagyok az előbb látottak miatt. Remélem Laney nem vette észre. Inkább besurrantam a konyhába és kiszedtem a hűtőből a hozzávalókat egy szendvicshez.
-Kérsz vacsit? –kiabáltam ki a konyhából.
-Jól esne, köszönöm.
Hozzáfogtam a szendvicsekhez, de az agyam egyre csak járt és rémképeket gyártott. Aztán este is. Laney már rég aludt, mikor én még forgolódva képzelegtem mindenféle idegesítő dologról. Eszembe jutottak a gimis évek, mikor Laney úgy tett, mintha Nick-kel járna. Ugyanezt elképzeltem mintha ma történt volna. Borzalmas volt. Valamiért mindig magam előtt láttam Laney és Nick-et kézen fogva. Elképzeltem, hogy Nick elveszi tőlem és irtó dühös lettem. Mi van a régi érzelmek most fellángoltak? Ha Nick ma már bölcsebben, okosabban, jobb stratégiával akarja magához édesgetni az én angyalomat? Sajnos el tudtam képzelni, hogy ilyesmit megtesz. Az-az enyhe féltékenység, most elöntötte a bensőmet és nem hagyott nyugodni. Ide-oda dobált és én tehetetlen voltam. Ez is idegesített, meg az, hogy évek óta először féltékeny vagyok. Az sose zavart, hogy Laney-t megnézték az utcán, vagy az egyetemen. Tudtam, hogy szép lány és a látvány örömét nem tudtam elvenni senkitől. Sőt büszke is voltam rá. De most, hogy a régi hős szerelmes reménytelen udvarló újra feltűnt a színen, már nagyon zavarni kezdett. Azóta a bizonyos verekedés óta eszembe se jutott, hogy Nick megint magának akarná Lanes-t. Sőt egészen összehaverkodtunk. Talán most mindez köddé válik. Mert nem hagyom, hogy elcsábítsa tőlem a szerelmemet.
Lori
Lehet hogy kicsit pikírten kérdeztem, hogy milyen volt a napja Laney-vel? Nem kellett volna. Csak nehét megszoknom, hogy ennyit vannak együtt. Persze jó hogy sokat találkoznak, hiszen régi barátok és alig látják egymást. Csak úgy hozzászoktam ahhoz, hogy Nick velem foglalkozik egyedül. De az a szerelmes ölelés azért megnyugtatott, hogy nem kell féltékenykednem. Nick mesélt róla, hogy anno még szerelmes volt Laney-be, de akkor még gyerekek voltak. Ehhez is kellett idő, hogy elfogadjam és kitörések nélkül tűrjem, hogy heti több alkalommal telefonálnak egymással.
Most már azért elég nagy kedvem lett volna visszamenni Bristolba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése