13. Rész

Laney

Borzasztó fejfájással ébredtem valamikor délelőtt. Az ég világon semmire nem emlékeztem. Se arra, hogy mi történt tegnap este, se arra, hogy hogyan kerültem haza. Még mindig az a ruhám volt rajtam, amiben tegnap elindultam, csak most füstszagúan. Ott megszakadt a film, hogy a sokadik pohár valamit megittuk Kyle-ékkal. Talán Emilia hozott haza vagy a banda valamelyik tagja, akikkel ittunk. Jézusom ittam! Én soha nem voltam még részeg, de nem akarom újra megtapasztalni. Valami szörnyűséges. Te jó ég! Anyu biztosan látott, amikor hazakerültem. Biztos oltári dühös. Az tuti, hogy én ma ki nem megyek a szobámból.

Ráadásul tök homály az este, hogy nézzek így a szemébe? Frász, fene és fillefranc.

Bár a legtöbb dolgot köd fedte, egy dologra emlékeztem. Az álmomra. Az alkohol idegesítő játékot űz az álmaimmal, mert Aaron volt benne. Újra együtt voltunk. Ez az álom bármikor csodás lett volna, kivéve most. Most, amikor már szakítottunk és épp a fájdalom elől menekültem az italba. És a fejfájásom mellé, újabb szívfájást is kaptam. És, hogy még a lelkiismeretem is sikoltozzon, úgy döntöttem mégis lemegyek anyához, hogy megkapjam a leszidást. Jobb egyszerre letudni a fájdalmakat, hogy túl legyek rajta. Legyen inkább egy nagy kínzás, mint sok kicsit.

Aaron

Msn-en küldtem egy üzenetet Emilia-nak, hogy ne mondja el Laney-nek, hogy én segítettem hazavinni őt. Nyugodtan mondja csak azt, hogy egyedül támogatta a szobájába. Nem akartam kavarodást. Jobb ha úgy teszünk mintha nem lettünk volna egy pár. Mintha idegenek lennénk egymásnak. Én nem rondítok bele az ő életébe. Pedig az biztos, hogy alig bírom ki. Eredetileg Laney akarta kitörölni magát az én életemből, de most én vagyok azon, hogy magamat távolítsam el tőle, bármily nehéz is.

Laney

Életemben ekkora leszidást még soha nem kaptam. Anyu magából kikelve üvöltözött velem, hogy hova voltam képes lesüllyedni. Ilyet csak a rosszéletű lányok csinálnak. 1 hónap tömény szobafogságot kaptam. És életemben először mondom azt, hogy megérdemeltem. Undorodtam a viselkedésemtől. Mióta Aaron nincs velem már nem vagyok önmagam. Jól mondtam akkor: kiszakítottak egy darabot belőlem. A jobbik részemet. Tehát most újra itt bőgök a szobámban. Nem azért mert anyu leszidott, vagy mert elvette a telefonomat, még csak nem is azért meg tegnap ittam. Azért sírtam újra, mert elvesztettem Aaron-t. Végleg és megmásíthatatlanul. Én löktem el magamtól, de ez így volt a legjobb, nem tehettem mást.

Aaron

Tudtam, hogy nem kellett volna felmennem a netre és mégúgy nem kellett volna megnéznem az e-mailjeimet. Jött egy üzenet Brian-től, miszerint elterjedt az ismerőseink között, hogy smároltam Caroline-nal. Konkrétan mindenki erről beszél. Sőt néhány durva pletyka szerint már járunk is és mindez már a Laney-vel való kapcsolatom alatt alakulgatott. Ki űzi ezt az ízetlen tréfát? Nincs elég bajom? Mindenesetre ki kell derítenem ki terjesztett ilyet. Rögtön írtam is Noah-nak. Ő volt a fiúk között a mindenttudó infóközpont. Ha csak valaki tüsszentett egyet, ő már arról is tudott. Soha nem tudtál neki újat mondani. Szerencsére most is elérhető volt msn-en. Kikérdeztem nyíltan és ajánlottam neki, hogy igazat mondjon.

„Tulajdonképpen én Caro-tól tudom. Ott örvendezett nekem, hogy végre megcsókoltad. Tiszta nyálas helyzet volt. De öcsém te nem vesztegeted az idődet”

Ezt a választ kaptam és egyáltalán nem örültem neki. Soha nem gondoltam volna, hogy pont Caro kezdte. Olyan kedvesnek tűnt, de úgy látszik ez csak színjáték volt. Hinnem kellett volna Laney-nek, amit még anno mondott róla, hogy milyen egy szörnyű és álszent csaj. Most már 100%-ig biztos voltam benne, hogy ez tökéletesen igaz rá a mai napig. Mi a fenét akar tőlem? Miért akar tönkretenni egy ilyen híreszteléssel? Neki ebből mi haszna származik? Talán bedühödött, hogy elutasítottam vagy valami. De ehhez akkor sincs joga. Amint lehet beolvasok neki, nem érdekel, hogy lányból van. Az ilyen még csak nem is ember.

Nick

Laney ma küldött egy e-mailt, hogy szobafogságot kapott. Azt is részletesen leírta, hogy miért. Megdöbbentett, nem is kicsit. Egyszer nem vagyok ott és ő leissza magát. Ez nem vallott rá, de tudtam miért tette. Még mindig szenvedett Aaron hiányától. Vajon valaha elmúlik ez? Egyelőre nem sok esélyt láttam rá. Laney az utóbbi napokban annyira megváltozott. Bár sokkal többet voltunk együtt, sőt néha még át is ölelhettem, hogy mások higgyenek a látszatnak, de mégsem lettem tőle boldog. Be kellett valljam magamnak, én nem így akartam közel kerülni hozzá és ez a mostani helyzet nagyon rossz mindkettőnknek. Néha, egy-egy elborult pillanatomban azt kívántam, bárcsak minden a régi lenne. Laney és Aaron együtt turbékolna és én bámulhatnám egész nap szenvedő képpel. De legalább Laney boldog lenne és az fontosabb annál, minthogy én legyek vidám. Tulajdonképpen már az is boldoggá tenne, ha nevetni látnám őt. De ezt csak egy módon tudnám elérni. Ahhoz pedig nagyon nem füllik a fogam. Ellent mondanék önmagamnak.

De csak nem hagyott nyugodni a gondolat. Én is szenvedek, ő is szenved még Aaron is pocsékul van. Ez a helyzet mindenkinek csak árt. Akkor miért hagyom, hogy így maradjon továbbra is. Nem kéne valakinek tennie valamit? Tudtam, hogy nem kéne, de felpattantam az asztalomtól és átrohantam Laney-hez.

Az anyukája nyitott nekem ajtót.

-Jó napot! Tudom, hogy Laney szobafogságban van, de nem kaphatnék 20 percet? Fontos mondanivalóm lenne neki.

-Szia Nick! Gyere csak be! Beszélj a fejével, mert mostanában kifordult önmagából.

-Köszönöm. –mentem be, majd felsiettem Laney szobájába. Kopogtattam, majd mikor Laney hangját meghallottam benyitottam.

-Nick! –lepődött meg. –Hát te?

-Anyukád felengedett.

-Oh, hát mégsem életfogytos börtönt kaptam. Hurrá! Még emberekkel találkozhatok. Gyere ülj le!

-Fontos mondanivalóm van neked. –Laney arca hirtelen komoly lett és kíváncsi. Ezt most nem tudtam elviccelni. Tényleg komoly dologról volt szó. Nem tarthattam tovább magamban.

-Hallgatlak!

-Gőzöm sincs, hogyan kezdjek hozzá, szóval lehet, hogy össze-vissza fogok beszélni.

-Csak nyugodtan. Majd szólok ha nem értek valami.

-Szerintem be kéne fejeznünk ezt az álca-járást. Nem tesz jót egyikünknek sem. Te is szenvedsz és én is.

-Tényleg? Bocsánat, én nem akartam rosszat neked. Most miattam nem ismerkedhetsz lányokkal. Annyira sajnálom, igazad van, hagyjuk abba. –mentegetőzött Laney. De nem esett le neki a lényeg. Az én szerelmi életemet féltette, csak épp nem úgy ahogy kéne.

-Nem ez a gond. Ha csak ez lenne a baj, sokkal könnyebb lenne.

-Akkor?

-Laney én nem így akartam. Közel szerettem volna hozzád kerülni, de nem ilyen módon. Nem álcaként, hanem úgy igaziból. Tudod mit meg nem adnék azért, hogy járhassunk? De ez nem az, amit elképzeltem. Ez így nem jó. –Laney-ben megakadtak a szavak. Csak nézett rám csodálkozva és lefagyva. Tudtam, hogy nagy dózisban érkezett most hozzá a vallomás, de nem bírtam tovább titkolni. Nem gondoltam volna, hogy ezt egyszer így az arcába mondom, kendőzetlenül. –Ezt a vallomást tartogatom magamban évek óta. Konkrétan amióta megláttalak.

-Ez komoly? –szinte láttam a zavart Laney fejében, amit az én kis mondandóm okozott.

-Nagyon is. Jó ideig titkoltam volna, ha nem így alakulnak az események.

-De miért nem mondtad el eddig?

-Féltem. Irtóra féltem, ha felborítom a barátságunkat azzal, hogy beléd estem, akkor örökre elveszítelek. Akkor inkább már maradtam a barátod. Az egy biztos hely volt a szívedben, bár nem azon a részén ahol én igazán szerettem volna. Ez sem volt rossz, sőt, de én a szerelmi részlegbe vágytam. De éreztem, hogy soha nem kerülhetek oda. Aaron ezt csak tudatosította bennem. Hiszen láttam őrá hogy nézel. Úgy, ahogy rám még soha. Innen tudtam, hogy nincs esélyem. De azért mindig reménykedtem, mert mi van ha egyszer csak meggondolod magad. Aztán előálltál ezzel a bizarr kéréssel, hogy járjunk csak úgy látszatra. –szaladt ki belőlem minden egyszerre. Magamat is megdöbbentettem az őszinteségemmel, hát még Laney-t. A gyomrom remegett attól, hogy mit fog reagálni.

-Én tényleg nem vagyok beléd szerelmes, ezt jól láttad. De te vagy az egyik legjobb barátom, remélem tudod. Én sajnálom, hogy így összekuszáltam az életed. Látod jobb lett volna neked is, ha nem ismersz meg. –most én lepődtem meg. Azt hittem őrjöngeni fog azért meg ennyi éven át hazudtam neki.

-Nem vagy dühös?

-Már miért?

-Hogy ezt csak most mondtam el.

-Nem vagyok az. Elhiszem, hogy nehéz kimondani egy ilyen dolgot. Őszintén szólva, kicsit zavarban is vagyok most ettől. Én sose gondoltam volna, hogy nem csak barátként gondolsz rám.

-Jól lepleztem úgy látszik. –kezdtünk úgy társalogni, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Könnyedén és fesztelenül. A végén azt vettem észre, hogy már mosolygok.

-És most mi lesz? –tette fel a nagy kérdést Laney. Azt amitől a legjobban féltem. Mert én sem tudtam, hogy most mi lesz. Mindent bevallottam. Engem is meglepett az őszinteségem.

-Nem tudom. Lehetünk még ezután barátok?

-Furcsa lesz mindenképpen, de ha te meg tudsz maradni barátnak, esetleg más lányok után nézni?

-Nem hiszem, hogy egyhamar kiszeretek belőled, de megpróbálok a régi jó barátod lenni.

-Én nem foglak máshogy kezelni. És szeretném, ha barátok maradnánk.

-Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Nem is számítottam rá. Úgy érzem túl nagyvonalú vagy velem.

-Senkit nem lehet az érzései miatt elítélni. Nem tehetsz róla.

-Na pont ezért szeretlek annyira. –csúszott ki a számon, de meg is bántam. Hisz épp most beszéltük meg, hogy barátok maradunk. –Most viszont van még egy elintézni valóm. Ha már rám jött ez az őszinteségi roham. Rendbe tesszük a dolgokat.

-Mire készülsz? –nézett rám gyanakvóan Laney, de esélye se volt kiszedni belőlem, hogy mit akarok csinálni. Ha elmondanám, biztosan visszatartana vagy tenne az ellen, hogy ne sikerüljön. Így inkább elhallgattam mindent.

-Majd megtudod. Most még nem mondom el. Na szia! –viharzottam is ki, hogy Laney ne tudjon kérdezősködni. Most még a szobafogság is jól jött, mert nem tudott utánam szaladni.

Eljött az idő, hogy rendbe tegyem Laney életét, ha már ő nem hajlandó rá.

Aaron

Azonnal felhívtam Caro-t, hogy találkoznunk kell. Tiszta ideg voltam, így minél hamarabb akartam. 1 órával később már a parkban álltam és Caroline-t vártam. Idegesen doboltam az ujjaimmal és azt hittem menten elüvöltöm magam. Ez a nap már nekem is sok volt. De ahelyett, hogy Caro libegett volna be, Conner trappolt felém két haverjával. Magas, robosztus, boxoló alkat. Csöppet sem kedveltem. Főleg most, hogy dühös tekintettel felém közeledett.

-Hello! –köszöntem oda neki.

-Te meg mit akarsz a barátnőmtől? –kezdte köszönés helyett. Épp csak fel nem nyársalt a szemével.

-Semmi az ég világon. Épp erről akartam vele beszélni. Hogy miért terjeszti, hogy smároltunk, amikor ez nem így volt?

-Miért mit csináltál vele?

-Semmit. –próbáltam határozottnak látszani, de három ilyen állattal szemben kevés voltam.

-Ő nem pont így mesélte. Azt mondta, randira hívtad most. És kihasználtad őt azon a bulin. Megfektetted, pedig ő az én barátnőm.

-Először is úgy tudom pár hete már szakítottatok, másodszor pedig nem fektettem meg Caro-t. Meg akart csókolni, én nem hagytam, ennyi.

-És ezt higgyem is el?

-Például. –most már kezdtem én is egyre idegesebb lenni.

-Mondok valamit. Baromira nem hiszek neked. Tudod mi jár annak, aki más barátnőjét elcsórja?

-Nem tippelgetnék. –válaszoltam kicsit bunkón, de erre egy bal horog volt a válasz. Aztán kaptam még egy ütést az arcomba, úgy hogy eleredt az orrom vére. Addig ütöttek aztán, míg a földre nem kerültem. Talán egyszer-kétszer tudtam én is beverni nekik egyet, de egyedül nem sokat értem a három zongoraszállítóval szemben. Hasogatott mindenem, ahogy a földön fekve rugdostak. Úgy éreztem ott hagyom a fogamat.

Nick

Minél gyorsabban oda akartam érni. Azt hittem felrobbanok, amikor Aaron anyja közölte, hogy a fia a parkba ment. Épp akkor amikor beszélni akarok vele? Ember téged a sors nem akar a jó helyen látni. De majd én elkaplak.

Amint a parkba értem, azt hittem szörnyet halok. Ahelyett, hogy Aaron-t láttam volna, egy kupac valami feküdt a földön, akit éppen három izomagy rugdosott. Nem is gondolkodtam, odafutottam és lerúgtam Conner-t Aaron-ról. Egyből kaptam egy pofont egy másik sráctól, amitől megtántorodtam, de egyből lendült is a kezem, amivel eltaláltam valamelyiket.

-Te meg mit akarsz itt? –gőgösködtek.

-Húzzatok a francba!

-Majd pont te fogod megmondani hülyegyerek.

-Fiúk itt végeztünk. Eléggé összevertük ezt a mitugrászt. –intette nyugalomra Conner a két másikat, majd távoztak, óriási felfordulást hagyva maguk után.

Aaron ott feküdt véres fejjel. Szerencséje, hogy volt annyi lélekjelenlétem, hogy rögtön hívjam a mentőket. Alig pár perc alatt ki is értek és betették Aaron-t a mentőautóba. Én is mentem velük, mert a mentők szerint meg kell nézetnem a sebemet, bár az enyém tizedannyira se volt vészes, mint Aaron képe. Életemben először igazán sajnáltam a srácot. Nem érdemelte meg, hogy így összeverjék.

A mentőautóból felhívtam Laney-t. Alig gondolkodtam csak cselekedtem. Szerintem tudni akar a történtekről.

-Hallo Lane! Van egy kis gond!

-Mi az?

-Itt ülök egy mentőautóban.

-Micsoda? –sikított fel szinte.

-Röviden annyi, hogy épp a parkon át mentem, amikor megláttam, hogy Aaron-t összeveri Conner és a haverjai. Közéjük ugrottam, de én is kaptam pár ütést, bár negyedannyira se súlyosak mint Aaron-é. –nem akartam elmondani, hogy Aaron-t kerestem a parkban. Még nem volt itt az ideje.

-Jézusom-jézusom! –ismételgette, majd hallottam, ahogy a sírástól elcsuklik a hangja.

-A kórházba visznek minket a balesetire gondolom.

-Azonnal megyek! –vágta rá, majd lecsapta a telefont. Elképzeltem ahogy most mindent eldobva fejvesztve rohan a kórházba. Gondolom az anyja ebben az esetben feloldja a büntetést egy pár órára.

Laney

Berohantam a fürdőbe, hogy átvegyek egy melegebb pulcsit és már szaladtam is le a lépcsőn anyuhoz.

-Anyu! Hadd menjek el. Aaron és Nick kórházba került. –lihegtem.

-Micsoda?

-Összeverte őket Conner meg a bandája. –szörnyű volt belegondolni mit is tettek velük. Nem akartam elképzelni a véres arcokat.

-De miért?

-Anya, nem tudom. Csak hadd menjek kérlek! –könyörögtem. Most vagy azért mert teljesen kiborultam, vagy mert anyu megenyhült, de elengedett. Én az ajtót magam mögött becsapva szaladtam a biciklimhez, hogy amint lehet odaérjek a kórházba. Nem érdekelt, hogy nem szabad közel lennem Aaron-hoz. Látni akartam, tudni hogy jól van, vagy jól lesz.

Szabályosan ledobtam a biciklimet mikor odaértem. Futva tettem meg a távot a balesetiig. Szerencsére vagy nem szerencsére már jártam ott így tudtam merre kell mennem. A nővérpulthoz rohantam.

-Jó napot! Aaron Scott-ot és Nick Morgan-t keresem. Most hozták be őket a mentők.

-A két fiatal fiú?

-Igen!

-Még vizsgálják őket, de várj ott a folyosó végén. Ott fognak kijönni hamarosan. - tájékoztatott a nővér teljes lelki nyugalommal, miközben én az őrület határán álltam.

-Köszönöm. –aztán a megadott irányba indultam és a folyosó legvégén leültem egy székre. Idegesen doboltam a lábammal és átkoztam az időt amiért ilyen lassan telik. Információt akartam, bármit, hogy élnek még.

Ekkor kinyílt az egyik ajtó és Nick sétált ki rajta. Egy ragtapasz volt a szemöldökénél és kicsit belilult a szája, de tulajdonképpen nem volt rossz állapotban.

-Nick! –pattantam fel és odaszaladtam hozzá, hogy megöleljem. –Jól vagy?

-Én igen. –nem tetszett ez a megfogalmazás.

-És…?

-Aaron nem úszta meg ennyivel. Sajnálom.

-De ugye rendben van?

-Persze, csak ha jól hallottam eltört pár bordája. Meg felrepedt a szemöldöke is.

-Atya világ! –letaglózott mindez. Aaron most ott fekszik bent gyengén és sebekkel tele. Most kivételesen nem a saját fájdalmam miatt eredtek el a könnyeim.

-Most kapott egy jó adag fájdalomcsillapítót, ami egy pár órára kiütötte. Azt hiszem átviszik majd egy kórterembe és egy pár napig bent kell maradjon.

-Aaron! –nyöszörögtem és a könnyeimet törölgettem. –Istenem add, hogy jobban legyen. –emeltem a tekintetem az ég –pontosabban a plafon – felé. Nem voltam igazán vallásos, de most bármit megtettem volna, hogy Aaron egészségesen jöjjön ki abból a vizsgálóból.

Fel-alá járkáltam úgy 20 percig. Nick csak aggódva nézett engem, de nem szólt egy szót sem. Az nyugtatott, hogy legalább ő jól van. Őt még csak benn sem tartják.

-Nick!

-Igen?

-Nem tudod miért verték össze Aaron-t Conner-ék? Mi történt?

-Hát Aaron két jajgatás között annyit mondott, hogy Caro kavart és azt hazudta mindenkinek, hogy smároltak. Erre Caro volt pasija bedühödött.

-Az a csaj, tudtam, hogy egy ringyó. Mindig is az volt. Nem véletlenül utáltam mindig is. Mi a fene baja van, hogy összevereti Aaron-t? Meg tudnám fojtani. –mérgelődtem. Komolyan ki tudtam volna tekerni a nyakát, ha itt lett volna.

-Laney! –bökött Nick a hátam mögött lévő ajtó felé, amin épp Aaron-t tolták ki egy ágyon. Hirtelen szétestem, nem tudtam odamenjek hozzá vagy távolabb maradjak. De bírtam ki odarohantam az egyik orvoshoz.

-Jól van? –csak ennyi jött ki a számon.

-Nyugtatót kapott, hogy aludhasson egy kicsit. A bordái rendben össze fognak forrni, nem okozott maradandó kárt sem a szervezetében. –kicsit megnyugtatott a diagnózis.

-És melyik szobába viszik?

-Ide a 24-esbe.

-És bemehetnék hozzá.

-Előtte ha lehet értesítenéd a szüleit? Aztán semmi akadálya, hogy bemenj hozzá.

-Persze, szólok nekik. –ebben a kavarodásban eszembe se jutott, hogy a szüleinek is szólni kéne. Biztos ki lesznek akadva.

Előkotorásztam a telefonom és felhívtam Aaron-ék otthoni számát. Az anyukája vette fel és én remegő hangon, sírással küzdve mondtam el a történteket és hogy mit mondott az orvos. Miközben beszéltem hallottam amint a kulcsával csörög és elindul otthonról. Legalább annyira odavolt mint én.

Én pedig még egyszer visszanéztem Nick-re, aki bólintott, hogy menjek csak. Így lassan befelé sétáltam Aaron kórtermébe. Ő ott feküdt, csendesen aludt és tele volt ragtapasszal az arca. Én is éreztem a sebei fájdalmát és tudtam, hogy nagyon szenved. Leültem egy kis székre az ágya mellé és csendben figyeltem még a sebek alatt is elképesztő arcát.


 
Caroline: