Nick
Megérkeztek a dobozaim az új albérletembe. Mikor belegondoltam, hogy hány órán keresztül csomagoltam máris elment a kedvem attól, hogy kivegyem.
-Segítsek haver? Látom az arcodon, hogy semmi kedved nincs hozzá.
-Köszi Declan, az jól jönne.
-Akkor kezelésbe is veszem a könyves dobozodat. –szaggatta fel újdonsült lakótársam az egyik pakkomat. Még meg kellett szoknom az új környezetet. Birmingham, az egyetem, az új lakás, az egyedüllét. Óriási változás volt ez az életemben. Otthagyni a kis városomat Brighton-t, az ottani barátaimat és a szüleimet. De igazán örültem, hogy felvettek ide. Mindig is szerettem volna erre az egyetemre járni és mérnöknek tanulni. Persze 1 éve még úgy terveztem Laney-vel együtt jövök ide és közösen vágunk bele az egyetemi életbe. Erről az utóbbi évben teljesen lemondtam és már kezdtem megszokni a gondolatot. Azért eléggé feldobott a tény, hogy végeztem a gimiben és most önállóan új életet kezdek Birmingham-ben. Tiszta lappal és hátrahagyva a gimnazista önmagam, így Laney-t is. Eleinte borzalmas érzés volt, hogy el kellett válnunk, de mostanra már kicsit jobb lett. De megegyeztünk, hogy ugyanolyan jó barátok maradunk és amikor lehet hívjuk egymást. A távolság nem lehet akadály, ezt mondta ő. Tegnap este is felhívott, hogy meséljek neki a városról és az egyetemről. Nagyon lelkes volt és átragasztotta rám is egy időre. Hálás voltam azért, hogy nem azt ecseteli neki milyen jó Londonban.
Laney
-Kicsim hova lett a Radiohead cd-m? –kiabált ki nekem Aaron a szobájából.
-A nappaliban. Ledobtad a kabáttartó mellé a polcra.
-Köszi. –kiáltott vissza, majd hallottam amint belép a szobába, aztán már csak a kezeit éreztem a derekamon. –El tudod hinni, hogy együtt élünk? Hihetetlen nem?
-Az a hihetetlen, hogy a szüleink belementek, hogy egy albérletben lakjunk az egyetem alatt. Soha nem gondoltam volna, hogy apu megengedi, hogy 18 évesen egy sráccal éljek együtt.
-Jó érveink voltak. Ketten csak olcsóbb az albérlet és az egyetem is támogatta a költségeket. És így végre együtt élhetek az én leendő újságírómmal. –fordított maga felé, hogy megcsókoljon.
-És ezt a Royal Academy of Music gitár szakos tanulója mondja nekem?
Annyira boldogok voltunk mind a ketten. Felvettek oda ahova menni szerettünk volna és én végre nagyvárosban éltem. Aaron-nak már nem volt újdonság London. Sok-sok évig lakott itt, így volt egy idegenvezetőm a városhoz és mindig tudta, mi hol van. Még csak 3 napja voltunk London-ban, de Aaron már elvitt a legszebb helyekre. Tegnap, amikor az ég tökéletesen felhőtlen volt, elmentünk a London Eye-hoz, ehhez a hatalmas óriáskerékhez és kilométerekre elláttam a város felett. Gyönyörű volt. Próbáltam odafent kitalálni, merre is lakunk. 3 próbálkozás után végre eltaláltam az irányt.
-És ti merre laktatok anno? –kérdeztem Aaron-t mikor az óriáskerék legmagasabb pontján voltunk.
-Nézd csak! Arrafelé! A Wilton Road-on. Majd valamikor elviszlek oda. Azért vicces, hogy Londonból indultam és megint itt vagyok. De a szüleim legjobb döntése volt, hogy Brighton-ba költöztünk. –ölelt át szorosan.
-London tényleg klassz hely. Örülök, hogy végül is ide jöttünk.
Csak teljen úgy az idő
Hogy jó irányba változzunk
Csak éljünk úgy
Hogy majd semmit se átkozzunk…
Aaron
8 órát tanultam a klasszikus zene vizsgámra. Egész éjjel nem aludtam. Ez volt a negyedik szemeszterem utolsó vizsgája, így nagyon kellett készülnöm rá. És nem is volt túl könnyű. Bár egész este a tételeket mormoltam, Laney ezt hősiesen tűrte, sőt éjjel 3 fele hozott kávét és 6-kor csinált reggelit. De azért hogy tudjon pihenni, azt mondtam neki, ma aludjon a másik szobában. Tulajdonképpen az-az ő szobája volt, de már egy jó ideje nálam alszik. Mikor ideköltöztünk 2 évvel ezelőtt még nem nagyon akart vagy nem nagyon mert velem aludni. Túl korainak tartotta. Kicsit úgy érezte, mintha a szülei még mindig látnák és talán rossz szemmel néznék, ha ilyet tenne. Mára már nincsenek ilyen félelmei. Minden este együtt alszunk és gyakran mást is csinálunk, de ez csak ránk tartozik.
De most egyedül maradtam a könyveimmel és a kávémmal. És nem is kell mondanom, hogy a klasszikusok egyáltalán nem szórakoztattak annyira, mint például Laney. Néha el is kalandozott a figyelmem, de végül sikerült úgy megtanulnom, hogy átmentem a vizsgán.
Az első ember akinek elmondtam, természetesen Laney volt. Utána felhívtam a szüleimet, akik telefonon keresztül is a nyakamba ugrottak. Aztán azonnal telefonáltam Brian-nek, aki Bristol-ban tanul és napi szinten beszélünk. Még mindig ő a legjobb haverom, ahogy Laney-nek Emilia és Hayley. Könnyíti a helyzetet, hogy Emilia és Brian már másfél éve együtt járnak. Azért nem akartak összejönni a gimi utolsó évében, mert úgy volt mind a ketten másfelé mennek egyetemre. De aztán megkapták a levelüket a bristol-i egyetemről, hogy felvették őket, így apró huzavona után végül bevallották egymásnak, hogy szeretik egymást. Brian végre a sarkára állt és elhívta randira Emi-t. Pár hónap igazi ismerkedés után aztán járni kezdtek és azóta is tart a szerelem. Virtuálisan vállon veregettem Brian-t, mikor elmesélte, hogy Emi a barátnője lett. Mind ez szép és jó, amíg nem kell 3 órán keresztül a lányokat hallgatnom, amint telefonon beszélik meg a csajos dolgaikat. Az egy dolog, hogy én is és Brian is teszünk romantikus dolgokat a lányokért, de mikor mindezt olvadozva mesélik egymásnak telefonon vagy msn-en, a férfiasságomat elvesztve megyek inkább enni egy szendvicset a konyhába.
Laney
Ma beszéltem telefonon Nick-kel. Ez szinte már rutinná vált. De ma valami más volt, mint eddig. Lehet, hogy csak káprázott a fülem, de női hangot hallottam a háttérből. Nem mertem rákérdezni, de ha legközelebb is hallom, esküszöm megtudakolom. Annyira örülnék, ha Nick-nek végre lenne egy kedves, aranyos, okos barátnője. Amióta egyetemisták lettünk soha nem beszélt a lányokról nekem. Biztosan randizott, sőt szerintem volt barátnője, de soha nem említette meg. Szeretném, ha ő is megtalálná a párját. Hisz ő nagyon fontos nekem. Ha ő nincs, akkor ma teljesen más ember vagyok, teljesen más valaki mellett. Talán egyedül. Olyan jó volt látni, amikor Nick és Aaron kezet fogott még régen a gimi végén, a ballagáson. Nem mondom, hogy puszipajtások lettek, de az a közös tragédia, a verekedés kicsit összekovácsolta őket. Megbeszéltem velük mindent és utána elég jó viszonyban lettek. Bár tudtam, hogy soha nem lehetnek barátok, miattam. Azért mégis jó képet vágtak a dologhoz és elviselték egymást. Remélem Nick azóta már csak nevet azon, hogy valaha belém volt szerelmes és csak egy jó gimis emlékként gondol rá. Hisz lassan kér és fél éve történt már mindez. És ilyenkor mindig eszembe jut milyen régen is vagyunk együtt Aaron-nal. Ilyenkor mindig kellemes érzések töltenek el. Komolyan nem gondoltam volna, hogy én, az örök magányos farkas (bár nem önszántamból) egy ilyen hosszú kapcsolatba ugrok a gimi utolsó évében. Bár én tipikusan a hosszú távú szerelmek híve vagyok, mivel általában csak olyannak mondok igent, akinek tényleg feltétel nélkül odaadnám a szívemet.
Sok mindent láttam az évek során, sok lány sétált el mellettem kézen fogva egy sráccal úgy, hogy csak szeretett volna szerelmes lenni belé. Sok fiú csak azért ölelte a lányt, mert az egyszerűen szép volt kívülről. Sajnos csak kívülről. Sokan vallottak örök szerelmet egymásnak úgy, hogy 1 hónap múlva már örök haragban voltak. Sokan nem ismerték még a szerelemet, csak akarták és hitték hogy ismerik. De persze voltak olyanok akikre jó volt ránézni. Akik olyanok voltak mint egy romantikus film főhősei. Akikre hasonlítani akart mindenki. Ők általában csendben voltak szerelmesek. Ez is bizonyította azt, hogy az ember akkor kiabál igazán ha fél. Így hát azok hangoztatták a látszat szerelmüket, akik féltek beismerni, hogy fogalmuk sincs az igaz érzésekről.
Aaron
Reggel a telefon keltett. Ma épp nem kellett volna bemennem órára, ezért sokáig aludhattam volna. De a telefon nem hagyta. Egy ismeretlen szám hívott.
-Halló! –morogtam álmosan.
-Aaron Scott-tal beszélek?
-Igen én vagyok. –a férfi hangja hivatalos volt.
-Elnézést a korai zavarásért, de fontos dolog miatt hívtam. Én Jeff Gordon vagyok, a Stiff Dylans nevű zenekar menedzsere. Ott voltam 3 hete az egyetemének a zenekari előadásán. Gitárost keresünk a zenekarba és én Önre gondoltam. Nagyon tehetségesnek látom és örülnék ha benézne hozzánk valamikor a hét folyamán. Nem fontos most rögtön válaszolnia. Előbb ismerkedjen meg a banda tagjaival és utána döntsön.
-Hú, hát, én nagyon szívesen bemegyek. A holnap túl korai lenne? Nincsen órám, így lenne időm.
-A holnap tökéletesen megfelel. Délután kettőtől próbál a zenekar. A Stefford Street-en van a próbatermük. A 27-es szám alatt.
-Rendben. Én nagyon köszönöm. Ott leszek holnap.
-Én is köszönöm. Viszonthallásra.
-Viszhall. –tettem le a telefont teljes transzban. Az agyam próbálta feldolgozni a hallottakat.
-Aaron, felkeltél? –nyitott be a szobámba Laney. –Azt hittem legalább déli….Valami baj van? –nem tudtam megszólalni, csak meglengettem a telefont a kezemben. –Ki hívott?
-Jeff Gordon. –nyöszörögtem.
-Ő kicsoda?
-A Stiff Dylans nevű zenekar menedzsere.
-Miért hívott?
-Azt akarja, hogy én legyek a gitárosuk.
-Jézusom, Aaron, gratulálok! –ugrott a nyakamba és pedig felemeltem őt, végre magamhoz térve.
-Holnap megyek be hozzájuk. Nem igazán ismerem a zenéjüket, de hallottam már felőlük. Az egyik csoporttársam nagyon szereti őket.
-Atyavilág. Hívd fel anyukádat, biztosan ő is nagyon boldog lesz. –ugrándozott Lane.
-Oké, hívom. –tárcsáztam anyut, hogy elmesélhessem neki. Ő konkrétan belesikított a telefonba. Azt hiszem részlegesen meg is süketültem. 10 percen keresztül sikoltozott aztán mindenről kikérdezett. A végén úgy kellett 10-szer elköszönnöm, hogy letehessem a telefont.
Mindennek örömére úgy döntöttem elviszem Laney-t egy étterembe vacsorázni. Úgy is ritkán mentünk, mert az egyetem nem volt túl olcsó, így hát mi se éltünk nagy lábon. De talán most megengedhettük magunknak. Ez a nap valami egészen megdöbbentő volt. Az már kevésbé volt az, hogy Laney egy-egy rövidebb ruhával meg tudott bolondítani és jobban le tudott nyűgözni, mint bármi más. Ezek a ruhák ilyenkor valamiért a képzeletemben mindig lekívánkoznak róla. Szerencsémre ezt a valóságban is meg tudom tenni.
Declan:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése