2. Rész

Aaron

A hét többi napján tovább folyt az ismerkedésem az iskolával és a tanárokkal. Lassan kezdtem kiismerni magam ezekben a berkekben. Elsőként a tanári heppeket térképeztem fel. Vegyük a biológiatanárunkat. Kissé elvarázsolt, de azért humoros. Amíg nem hív ki felelni, jóban leszünk. A tesi tanárunk viszont valami hihetetlen szörnyű és irritáló. Ha napjában 10-szer nem hallgatjuk meg tőle az élet nagy dolgait, az ő otthoni szokásait és a nagy mindenségről alkotott felfogását, akkor egyszer sem. Testnevelő tanár létére enyhe túlsúllyal küzd, ami vagy a kornak vagy a pecázásnak szentelt minden percnek tudható be. Hacsak nem egy harcias, karddal és futócipővel felszerelt halról van szó, nem igen tud mozogni közben. Ezentúl még hihetetlen hangos is volt, amire a terem akusztikája és visszhangja csak még jobban rásegített. Eközben az osztályunk lányait egy csupa izom, hű de jóképű, középkorú istenállat tanította. Lehet, hogy csak én vettem észre, hogy kopaszodott a feje tetején és a modora sem volt mindig megfelelő, de áldásom adom rá és a lánykákra akik oda vannak érte.

Talán ha lenne szépérzékem bejönne a fizikatanárnő, de úgy látszik ebből hiányt szenvedek, mert csak egy kicicomázott vén tyúkot látok. Félreértés ne essék, kedves és jól is tanít, de ha visszavenne hajfestékből és a magassarkúból, már egészen hasonlítana magára.

Szóval vannak érdekes személyiségek a suliban, mint úgy általában mindenhol. Persze én ezeket egyből észreveszem jó és rossz értelemben is.

A hét másik érdekes momentuma volt a többi diákkal való barátkozás. Pontosabban kettővel. Az első Brian, akivel tovább beszélgettünk és összehaverkodtunk. Eléggé hasonló a gondolkodásunk és a stílusunk, ami csak megkönnyítette a helyzetet. Mint kiderült, mind a ketten zenerajongók vagyunk. Ő dobol, én gitározom. Viccelődtünk is vele, hogy zenekart is alapíthatnánk. Azt viszont komolyan gondoltuk, hogy ha indul valamiféle zenés szakkör vagy hasonló, arra menni fogunk.

A másik találkozásom a titokzatos szomszéd lánnyal volt. Szinte minden nap egyszerre érünk haza vagy indulunk reggel ezért már szinte nevetve integetünk egymásnak. Egészen gyakran játsszuk el azt, hogy tök egyszerre zártunk ajtót vagy lakatoltunk biciklit. Érdekes, hogy még mindig nem beszéltünk egymással, még a nevét sem tudom. Ezen sürgősen változtatnom kell.

Hopp, ki is ment a fejemből egy harmadik történés. Caroline, egy évfolyamtársam akciója. A héten többször is valahogy a társaságomba keveredett és napi szinten azon kaptam magam, hogy már megint vele beszélgetek. Illetve ő beszél hozzám és kedvesen pislog rám, én viszont nem tudok mit kezdeni vele. Aranyos meg minden, de semmi nem mozdult meg bennem, amikor megláttam, vagyis megláttatta magát. Sajnáltam, hogy nem érzek iránta semmit, de nem tudtam tenni érte. Ami nincs az nincs. Hiába igazgatta a haját és járt minél kecsesebben. Ő csak egy lány maradt a sok közül, aki majd valaki másnak a nagy Ő lesz, de nem nekem. Egy adandó alkalommal a tudtára adom, hogy ne fektessen belém energiát, mert csak összetöröm a szívét.

Laney

Tulajdonképpen mondhatnám, hogy elérkezett a hét vége, mert ez a mai volt az utolsó tanítási nap a héten. Holnap, azaz pénteken kirándulni megy az évfolyamunk, így az iskolapadban ülésről szó sem eshet. Friss levegő, fák, bokrok, bogarak, sár és hasonló kedves, természetes dolgok. Miután összepakoltam a kirándulásra minden szükséges dolgot leültem vacsorázni a szobámban a fotelembe és közben tévéztem. Kapcsolgattam az adók között, míg egy ifjúsági műsoron akadtam meg. Egy 17 éves forma, terhes lány ecsetelte mit jelent nőnek lenni. Gőzöm se volt ő mit tudhat róla, amikor én 18 évesen sem vagyok vele tisztában. Lehet, hogy nagykorú vagyok, de korántsem felnőtt és korántsem nő. Néha olyan gyerekesnek érzem magam. Visszavágyok oda amikor még önfeledten játszhattam és senki nem rótta fel nekem ha csintalankodtam egy kicsit. Nem volt felelősségem semmi iránt. Főleg nem mások iránt. Most sem kívántam a felnőttet játszani. Megmaradtam abban a kellemes átmenetben, ahol még megengedhetek magamnak egy kis lazítást. Sok mindent nem tudtam még az életről, szinte alig volt tapasztalatom. Csak pár dolgot fújtam kívülről. Ismertem oda-vissza a csalódást és a magányt, amikor otthagytak a barátok. Ismertem a küzdést az elismerésért. De még annyi mindent nem tudtam. Például azt, hogy milyen az igaz szerelem, amit viszonoznak is, milyen az amikor felelősséggel tartozol valaki más szívéért, de egyúttal ő is a tiédért.

Na ugye, ha most tudnám miről beszélek, regényt tudnék írni róla.

Elaludtam a tv előtt, talán a gondolkodás merített ki ennyire. Már csak a telefonom hangjára eszméltem fel ott ahol voltam, ahol este elnyomott az álom, a fotelban. Fél 7 volt, kb. olyan mintha iskolába mennék. Mire rávitt a lélek, hogy ki is kászálódjak a fotelból, anyu és apu már elment dolgozni. Csak a kikészített szendvicseim jelezték, hogy anyu tevékenykedett reggel a konyhában.

Átöltöztem és hajat mostam, amit meg is bántam amint kinéztem az ablakon. Szakadt az eső, mintha árvizet akarna elindítani. Ezzel a lendülettel kaptam szívrohamot. Hogy a fenében fogok én eljutni a suliig, ahonnan a busz indul? Na jó, úgy döntöttem a lehető leghamarabb indulok el, hogy biztosan odaérjek időre. Vállamra akasztottam az utazótáskát és felkaptam az esernyőt az asztalról. Vettem egy nagy levegőt és kiléptem az esőbe.

Aaron

Ültem a kellemesen meleg autóban és néztem a szakadó esőt, ahogy zúdult lefelé. Apura vártam. Szerencsére otthon volt, hogy elvigyen a buszhoz. Már épp kiabáltam volna neki, mikor megláttam valamit a szomszéd háznál. A titokzatos lány egy esernyővel és egy táskával kecmergett ki az esőbe és haragosan nézett az ég felé, mintha dühös lenne az esőre. Megértettem, mert én is ugyanezt éreztem. Elindult a biciklije felé és egy kézzel próbálta ráakasztani a kormányára a táskát és megtartani a kerékpárt.

De egyből bevillant mit kell tennem. Kinyitottam az ajtót és kiugrottam a kocsiból. Feljebb húztam a kabátomat, hogy takarja a fejemet és odafutottam hozzá.

-Szia!

-Hello! -kapta fel a fejét a lány. Szerintem kissé megijedt.

-Bocsi, hogy csak így, de biztosan bicóval akarsz menni? Szívesen elviszünk kocsival.

-Hát, nem is tudom... -tétovázott. Nem tudtam, hogy udvariasságból teszi vagy nem akar velünk jönni.

-Mondtam már, hogy nagyon szívesen elviszünk? -ismételtem poénkodva.

-Na jó. Szerencsésen kifogtam azt a napot, amikor nincs itthon apu, hogy elvigyen, szóval köszönöm és elfogadom a fuvart, ha tényleg nem gond.

-Gyere csak! -vigyorogtam mint a tejbetök.

-Egy feltétellel! -összezavarodva néztem rá -Hogy beállsz az esernyőm alá és nem ázol ott tovább. -kuncogott, ezzel engem ugyanerre késztetve, miközben belefeledkeztem a hangjába. Különleges hangja volt, olyan, amit máshol nem hallani. És mindez az a dolog amit még életemben nem vettem észre senkin. Soha nem figyeltem senki hangját. Nem is gondoltam volna, hogy van olyan ami megfog.

-Oh, köszi. -ugrottam be az esernyő alá, ezzel veszélyesen közel kerülve a lányhoz.

-Amúgy fura, hogy itt lakunk egymás mellett és még be sem mutatkoztam. -most jött ez a pillanat, amire vártam. Egy olyan apró, jelentéktelen dolog, mint egy név annyira kíváncsivá tett, hogy most ki tudtam volna ugrani a bőrömből, hogy megtudom. -Laney Luned Wilson vagyok.

-Csak nem wales-i? Mármint a Luned. -tetszett, hogy végre kimondhatom a nevét, hisz már tudom. És nem is akármilyen az a név. Olyan szépen csengett, kellemes volt hallani és kimondani is.

-De igen. Valami nagyon távoli rokon wales-i. Anyu ágáról. És attól függetlenül, hogy anyukám nem szereti az ősök keresztnevét örökíteni, mégis megkaptam, mert ez kivételesen tetszett neki.

-Jó ízlése van akkor anyukádnak.

-Nem vészes, mondjuk úgy. -nevetett, bele az esőbe. Az előbbi haragot a rossz idő miatt egy hihetetlen és hirtelen boldogsághullám törte meg. Nyoma sem volt a méregnek vagy a rosszkedvnek. Az esőcseppekkel együtt hullott le. Csak egy pillanatig láttam, majd el is tűnt egybeolvadva a világ többi elszállt mérgével, valahol az éterben.

-Én Aaron Scott vagyok. -valamiért az is jó érzéssel töltött el, hogy most már ő is tudja az én nevemet. Micsoda apró-cseprő dolgokon vagyok képes örvendezni, rémes.

-Nagyon örülök, szomszéd.

-Én is tisztelt szomszédasszony. -amint látom humor terén nem szűkölködik.

Odaértünk a kocsihoz és én kinyitottam neki az ajtaját, amíg ő összecsukta az esernyőt. Közben apukám is kiért.

-Lesz egy vendégünk. -mondtam neki.

-Inkább potyautas. -mondta halkan, hogy csak én halljam. Elmosolyodtam rajta.

-Oké, és ki a kishölgy? -nézett be az autóba.

-A szomszédunk Laney.

-Jó reggelt! -köszönt ki Laney a kocsiból.

-Szép jó reggelt! Micsoda esőt kaptunk ki.

-Az biztos. -nyugtáztam, majd én is behuppantam a kocsiba, apuval együtt. Gyújtást adott és már száguldottunk is tova, erős 40 km/h-val. Apu az út alatt kérdezősködött. Leginkább a kirándulásról, hogy merre megyünk és meddig leszünk, mert ha kell kijön értünk majd. Elsőként leszögeztem, hogyha engem hazaszállít, akkor Laney-t is kötelező. Egyre jobban élveztem, hogy ő a szomszédunk.

Meglepő módon Laney jót csevegett apuval. Nem ijedt meg tőle, de egy udvarias félénkség azért volt benne. Viszont bármikor kérdést kapott, szívesen válaszolt rá, én pedig örömmel hallgattam és egyre többet tudtam meg róla. Például, hogy már 12 éve itt laknak, hogy ki volt a házunk előző tulaja és hasonló érdekességeket. A végén már nem tudtam eldönteni, hogy az köt le amit mond, vagy ahogy mondja. Mind a kettő elképesztő volt.

Ezt csak az a szomorú tény törte meg, hogy megérkeztünk a suli elé, ahol a busz várt minket.